Ezt most ne úgy olvassák, mint egy Magyar Péter, alias Tisza melletti kiállás. Fogalmam sincs hol is állok pontosan, sokat, de mégis keveset tudok Orbán Viktor kihívójáról, viszont annál többet magáról Orbán Viktorról. Ez a tudás, nyilván, jelentős mértékben orientál, de pontosan úgy, mint sok ezernyi szavazó, teli vagyok bizonytalansággal, kérdésekkel, kételyekkel. Abban nincs semmi bizonytalanság, hogy ebből a rendszerből valahogy – végre – ki kellene mászni, és abban sincs, hogy ez a rendszer képes lenne bármiféle önkorrekcióra. Sőt: egyre jobban süllyed bele saját önellentmondásaira, hadd ne mondjam: hazugságaira, ássa magát mélyebbre és mélyebbre, mind gazdaságilag, mind pedig morálisan.
De úgy se olvassa senki ezt a dolgozatot, hogy egyfajta jó tanács, recept a Fidesznek, már csak azért se, mert ez a Fidesz – ez az Orbán – nem hallgat senkire, legfeljebb saját ösztöneire, amely ösztönök azonban már jó régóta nem működnek. Ha működnének, akkor biztosan nem hirdetne meg egy digitális polgári kör mozgalmat, egyrészt egy bunkofonnal a kezében – tudom, az lehallgatás védett – másrészt azok után, hogy az ellenfelet éppen azzal vádolta, hogy csak egy digitálisan felfújt semmi. Ezek, a fentebb említett ösztönök másfél éve hagyták ott a miniszterelnököt, azokban a napokban, amikor hiba keresett a jó választ a kegyelmi botrányra. Orbán azóta tévelyeg, s bár a kormányzása, enyhén szólva, akkor is gyengének, még inkább rossznak volt mondható, de legalább a hazugságok működtek. Elhitette sokakkal, az ötvenezer áldozat dacára, hogy jól kezelte a covidot, hogy csak a legátlátszóbb hamisítást említsem. És azt is lenyelette a társadalom nagyobbik felével, hogy nincs itt semmiféle állami korrupció, nincs itt felülről vezérelt maffia, mi több akkoriban még a luxizás se létezett, legalábbis fogalmi szinten. (Lázár János hozta be, jelentős innovációval illetve a jelenséget.)
Ott tartottam tehát egy bekezdéssel feljebb, hogy ne tekintsék ezt az írást a Fidesz támogatásának. Pusztán arra akarnám felhívni a figyelmet, hogy a legendás kommunikációjuk már Magyar Péter felbukkanásának első pillanataiban cserben hagyta őket, és ez azóta is így van. Ha ugyanis végignézzük azt a kommunikációs ívet, amit ez a másfél év mutat, akkor azt látjuk, hogy az egyik végletből a másikba estek. Kezdetben legyintettek a belülről kívülre tolakodó ellenségre (vö: lufi), később viszont elképesztő mennyiségű pénzt, hirdetést, felületet szántak a támadására. Másként: minden egyes nappal, minden egyes megszólalással, betűvel emelték, egyre feljebb emelték Magyart. Manapság nincs olyan fideszes potentát, aki ne szánna legalább egy-két undorító kifejezést a Tisza elnökére, oldalas cikkekben, riportokban, kihelyezett „riporterekkel” igyekeznek lejáratni őt, nem észlelve, hogy a hatás éppen az ellenkezője. Az ember - és bizonyosan nem pusztán én – zsigeri undort érez egy-egy Kocsis Máté, Bayer Zsolt, Hollik István, Menczer Tamás megszólalás nyomán, de mostanra maga Orbán Viktor sem marad le mögöttük. Elég tanulsággal szolgálna a fideszesek számára, ha megnéznék, hogy a Tisza Párt egy évvel ezelőtti megjelenése óta hova juttatták Magyart és formációját - már az kellő tanulsággal szolgálna.
De hát a Fidesz mostanra olyanná vált, mint a bourbonok...