Házasság;novella;tehenek;

Gänszler Beáta: Tehenekkel suttogó

Emlékszel, amikor a dél-amerikai vadmarhákról meséltem – Neoex nem kérdezi, hanem kijelenti.
Nem, nem emlékszem, hiába kutatok emlékezetem trezorjában, nem találok ott egy árva dél-amerikai marhát sem, pláne vadat nem. De úgy teszek, mintha tudnám, miről van szó; bólintok. Neoex természetesnek veszi, hogy minden kiejtett szavát kincsként őrzi a memóriám.
– Képzeld, ezek közül befogtak néhányat pár napja, teheneket – folytatja.
– Tényleg? És? – érdeklődöm.
– Semmi és. Befogtak egypárat közölük. Ennyi – néz rám neheztelve.
Mit is várhatnék egy elektronikai műszerésztől, akinek az izgalom netovábbja, ha egy miniatűr panelen fél milliméterrel arrébb forrasztottak vissza egy csipet!? El lehet képzelni, milyen zaklatott állapotba kerül a vad tehenekről szóló hírtől. De érdekelnek engem a csipek meg a vadmarhák tehenei? Nem. Ezért dolgoztam ki a nahát-beszélgetések technikáját. Ha ügyesen alkalmazom, órákig tudunk úgy társalogni, hogy nem figyelek a mondandójára. Néhány szót kell csak időközönként közbevetnem, úgymint: nahát, tényleg, értem, és, ne mondd, sajnálom. Persze megvan a veszélye, hogy olykor-olykor rosszkor alkalmazom a szavak egyikét-másikát, mi több, nem a megfelelő helyen kacagok fel. Mint ahogy történt az egyik – egyébiránt sokat ígérő – este, vacsora közben:
– …emiatt Alonso befejezi – fejezte be hosszú tirádáját Neoex felettébb szomorú arccal. A nagyobb nyomaték kedvéért még a kést és a villát is letette a kezéből. Várakozón nézett rám. Felsejlett, hogy számos információt elengedhettem a fülem mellett. Több kérdés kergetőzött a fejemben: vajon mit fejezhet be Alonso? A munkáját? A házasságát? A szeretőjével való kapcsolatát? Szülei ápolását? Vagy tán az életét? Egyáltalán, ki az az Alonso?
– Nem folytatja tovább – folytatta Neoex, s egy hangyalábnyomnyit még nagyobb bánat ült melegbarna szemében.
Nyilvánvaló, hogy nem folytatja tovább, ha befejezi, gondoltam. De még mindig nem tudtam, mit. Végül is a szemem láttára kibontakozó drámából engem csak az foglalkoztatott, hogy ez milyen hatást gyakorol Neoexre, s ezáltal rám.
– Nahát, nahát! Te is befejezed? – kérdeztem óvatosan.
– Mit, Eugénia? – mindig új nevet ad nekem, ha érzelmileg feldúlt.
– Hát, amit Alonso nem folytat tovább.
– Zizi vagy? Én el sem kezdtem – meredt rám a fejét csóválva.
– Akkor jó.
– Te ugye nem tudod, ki az az Alonso? – nézett rám gyanakvóan.
– Sajnálom…
– Dehogy sajnálod! Akkor nem kacarásznál ilyen vidáman. Benned egy csepp empátia sincs, Frankenstein Xénia!
Egyébiránt igenis szoktam rá figyelni. Ha mesél, akkor nagyon is hegyezem a fülem. Például, amikor a katonaságban töltött éveiről beszél. Ott olyan csodák estek meg vele, hogy elmondhatatlan. Mégis el tudja mondani, ez is egy mágikus tulajdonsága. Abban nem vagyok biztos, hogy lokátorokat vagy lokálokat szokott emlegetni, a figyelmem mégse terjedhet ki minden részletre. Arra azért kiterjed, hogy észrevegyem, az évek múlásával a katonaságban betöltött rangja egyre emelkedik. Azt hiszem, ma már tábornok volt, és ő vezényelte le a valamilyen modern híradós hálózat kiépítését, ami miatt tíz évig nem utazhatott Nyugatra, nehogy elrabolják az ellenséges ügynökök, és kiszedjék belőle a hadititkokat. Úgysem vallottam volna, Emerencia, szokta mondani kihúzott derékkal, amíg ki tudta húzni a derekát.
– Már megint nem figyelsz, Zizzencske! – dörren rám életem párja. Összerezzenek. – Na, mit mondtam a tehenekről? – vizsgáztat.
– Hogy befogták őket.
– Azon már túlléptünk. Mondtam, hogy nem figyelsz. Elismétlem: a befogott dél-amerikai vadmarhák teheneit speciális étrenden tartják, úgymint… – és csak sorolja, sorolja, mintha a világbéke múlna azon, mit esznek azok a tehenek, különösképp, ha dél-amerikaiak, és pláne, ha befogott vadak.
Elnézem Neoex lelkesedését, a gesztikulációit, s hirtelen előttem terem negyven évvel ezelőtti önmaga. Sok minden megváltozott rajta, a nevetőráncai például mélyebbek lettek, s fél nap alatt borosta borítja el az arcát. De melegbarna szeme szemcsepp nélkül is ugyanúgy ragyog, ha rám néz, mint négy évtizeddel ezelőtt.
– …és képzeld! A marhatartók értenek a befogott vadak nyelvén. Suttognak a fülükbe, és nagyon odafigyelnek arra, mik az igényeik. Mondhatom, hogy szeretettel bánnak velük – lágyul el a hangja. – Gondoltad volna? – szegezi nekem a kérdést.
Végre leesett, ha nehezen is. Sok mindenre gondoltam már életemben, de arra nem, hogy lesz valaki, aki dél-amerikai vad tehenekhez hasonlítva tesz nekem szerelmi vallomást.