Közönyt fetisizáló társadalmunkban a szex talán az egyetlen, amit megkérdőjelezhetetlenül akarni kell, s ha nem is elfogadott, de megérthetőnek tartott a legválogatottabb károkat tenni másokban és magunkban is érte. Az aszexualitás nem új dolog, beszélni róla viszont kifejezetten az, pedig a jelenség hozzávetőlegesen a populáció 1 százalékát érinti.
Az aszexualitás nem betegség, de nem is szabad döntés kérdése. Nem önkényes vagy önkéntelen cölibátus. Nem a vágy lankadása egy párkapcsolatban. Az aszexualitás a szexuális vágy hiánya. Ennyi, ami biztos, minden más aspektus változó.
Érintettek gyakran számolnak be arról, hogy már a tinédzserkorukban kiszorulva érezték magukat közösségükből, mert nem motiválta őket, ami a tipikus szexualitásúakat mozgatja, egyenesen átrángatva őket a következő 40-60 éven. Ám itt csak a testiség vágyának a hiányáról van szó. Az aszexuálisok nagy része ugyanis vágyik érzelmi kapcsolatra, csak az ahhoz árukapcsolásként társított aktusra nincs igénye. Ez alapján megkülönböztetünk romantikus és aromantikus aszexuálisokat. Persze ezek az irányultságok, kifejezések frusztrálóan idegenül hangozhatnak – és akkor még az amatonormativitás problémájáról nem is beszéltünk –, nem szabad elfelejtenünk, hogy a címkék mögött emberek vannak. Például azok a milliók, akik az elmúlt évszázadokban hallomásból sem tudtak, tudhattak a jelenségről, így egy életen át kellett nem kívánt szolgálatot tenniük az ágyban, erőszakot megélve vagy magukon erőszakot téve az aktusért, amivel akaratlanul magukat és a párjukat is tönkretették. Ebbe belegondolva nyomban választ kaphatunk arra a kérdés is, hogy miért van szükség párbeszédre az aszexualitásról. Mert miközben legtöbbünknek ez talán csak egy újabb ismeretlen jelenség megismerése a szexualitás amúgy is bonyolult képletében, az érintetteknek remény arra, hogy teljes életet éljenek.
Szégyen vagy szupererő?
A szexualitás egy spektrum. Az erős tudatosság emelkedett nézőpontot eredményez, amelynek magaslatából nemes egyszerűséggel nem lehet, (legalábbis komoly szemellenzősség nélkül) meglátni, mennyi minden van megszokott látóhatárunkon túl. És szó se róla, az értelmesebb világ próbál is lépést tartani a szemléleti változásokkal: nem buzizunk másokat, a Pride-ra is kivonulunk olykor és szükség esetén, elfogadásunk bizonyításaként hangoztatjuk, hogy „a Terry Black is milyen jó apa volt”. De az aszexualitással még nem igazán tudunk mit kezdeni. Egy szaporodásra alapozott világban az az ember, akiben nemes egyszerűséggel nincs vágy a közösülésre, értelmezhetetlen. Azt meg tudjuk érteni, ha valaki ecettel eszi bablevest vagy cukorral a káposztás cvekedlit, de hogy ne legyen éhes, azt nem. Úgyhogy egy módszerünk van, tukmáljuk őket. Az érintettek tömegével számolnak be környezetük állhatatos győzködéséről, miszerint ők nem aszexuálisak, csupán nem találták még meg a megfelelő partnert, vagy esetleg saját nemükhöz vonzódnak (sőt, a női aszexuálisok a coming out után számos ajánlatot kapnak férfiaktól az „átállításukra”. Mert olyan a mi világunkban nem létezhet, hogy valaki ne akarjon szexelni - de az is lehet, hogy mindezt némi be nem vallott irigység mondatja velünk.
„Az ember szexuálisan szaporodó faj. Pszichénk minden aspektusát ez a tény formálja.” Ezt állítja David M. Buss, az evolúciós pszichológia kiemelkedő alakja. A hanghordozásunktól kezdve az autó választásunkon, munkahelyi eredményeinken, politikai hovatartozásunkon át a hormonháztartásunkig mindent befolyásol a felülírhatatlan vágy a szexualitásra. Ha így nézzük, akinek nincs igénye erre, bizonyos értelemben egyfajta szuperképességgel rendelkezik, hiszen nem hat rá az az erő, amelynek mindenki más kérlelhetetlenül ki van téve. És valóban, gondoljuk végig, mi minden őrültséget csináltunk vagy hagytunk a testiségért, a kínos helyzetbe torkolló flörtölésektől kezdve a bocsánatkérő ajándékokon át egészen a házasságig... Nos, ha valakin nem fog ez a vágy, képzelhetjük mennyivel tisztább döntéseket hozhat, mennyi kínt – és mennyi pénzt – spórolhat meg.
Persze akinek túl távoli ez a nézőpont, tarthatja magát az általában elfogadotthoz, és valahol igaza lesz. Hiszen a szex a túlélés alapköve, nem mellesleg jó és élvezetes – tud lenni. Ráadásul mindennél nagyobb fetisizálás vonja körbe. És hát hol találkozunk, akár a könyvekben, akár képernyőn aszexuális szereplővel? Márpedig, ha a tévében nincs, akkor nem is létezik… Vagy nevezzük alulreprezentált csoportnak (amiben szerepet játszhat, hogy a szexuális érdektelenség, a vágy hiánya dramaturgiailag nehezen bontható ki), ha belegondolunk, ezek az emberek mintha felbukkantak volna művészeti élményeinkben. Ugyan nem kifejezetten aszexuálisnak megírt figurák, de karakterüket vizsgálva valahol ráillene a leírás például a Szépség és a szörnyeteg Belle-jére, a Harry Potter Luna Lovegood-jára, de akár a nagyszerű Sherlock Holmes-ra vagy mondjuk Raszkolnyikovra is… Na, nem kell mindjárt blaszfémiát kiáltani! Egyrészt, ezek kitalált alakok, másrészt az aszexualitás feltételezése nem sértés, mivel nem szégyellnivaló. Ezek az emberek talán „étlenül”, de ugyanúgy a társadalom közös asztalánál ülnek. És ne feleldjük: az aszexualitás – ahogy az összes többi szexuális másság – nem gyógyítható, nincs megoldása, ami nem probléma. Problémát éppen az okoz, hogy kezelni akarjuk.
(A témával kapcsolatban további hasznos ismeretek szerezhetők a https://www.asexuality.org/ oldalon.)
