Annál, hogy akarunk valamit, amit a másik nem, csak egy gyötrőbb dolog lehet: nem akarni valamit, amit mindenki más igen.
Közönyt fetisizáló társadalmunkban a szex talán az egyetlen, amit megkérdőjelezhetetlenül akarni kell, s ha nem is elfogadott, de megérthetőnek tartott a legválogatottabb károkat tenni másokban és magunkban is érte. Az aszexualitás nem új dolog, beszélni róla viszont kifejezetten az, pedig a jelenség hozzávetőlegesen a populáció 1 százalékát érinti.
Az aszexualitás nem betegség, de nem is szabad döntés kérdése. Nem önkényes vagy önkéntelen cölibátus. Nem a vágy lankadása egy párkapcsolatban. Az aszexualitás a szexuális vágy hiánya. Ennyi, ami biztos, minden más aspektus változó.
Érintettek gyakran számolnak be arról, hogy már a tinédzserkorukban kiszorulva érezték magukat közösségükből, mert nem motiválta őket, ami a tipikus szexualitásúakat mozgatja, egyenesen átrángatva őket a következő 40-60 éven. Ám itt csak a testiség vágyának a hiányáról van szó. Az aszexuálisok nagy része ugyanis vágyik érzelmi kapcsolatra, csak az ahhoz árukapcsolásként társított aktusra nincs igénye. Ez alapján megkülönböztetünk romantikus és aromantikus aszexuálisokat. Persze ezek az irányultságok, kifejezések frusztrálóan idegenül hangozhatnak – és akkor még az amatonormativitás problémájáról nem is beszéltünk –, nem szabad elfelejtenünk, hogy a címkék mögött emberek vannak. Például azok a milliók, akik az elmúlt évszázadokban hallomásból sem tudtak, tudhattak a jelenségről, így egy életen át kellett nem kívánt szolgálatot tenniük az ágyban, erőszakot megélve vagy magukon erőszakot téve az aktusért, amivel akaratlanul magukat és a párjukat is tönkretették. Ebbe belegondolva nyomban választ kaphatunk arra a kérdés is, hogy miért van szükség párbeszédre az aszexualitásról. Mert miközben legtöbbünknek ez talán csak egy újabb ismeretlen jelenség megismerése a szexualitás amúgy is bonyolult képletében, az érintetteknek remény arra, hogy teljes életet éljenek.
