Afrika;állatvédelem;vadállatok;

Vissza Afrikába

Idén júniusban ismét visszatértem Dél-Afrikába önkénteskedni, méghozzá ugyan­oda, ahol kevesebb mint egy évvel ezelőtt is jártam, vagyis a Limpopo tartományban, Bela Bela közelében található Cheetah Experience-hez, egy gepárdmentéssel foglalkozó szervezethez.

A visszatérésemnek több apropója is volt. Az egyik, hogy egyszerűen nem éreztem elégnek az októberben itt töltött két hetemet, és szerettem volna újabb két héten keresztül kiszellőztetni a fejem, a zömében irodai, laptop előtt töltött mindennapjaimat pedig ismét nagymacskákra és kétkezi munkára cserélni. A másik, hogy idén már nem egyedül jöttem, hanem valaki olyannal, akit épp itt ismertem meg. De magukhoz az állatokhoz is visszavágytam; kiváltképp a karakálokhoz, Saturnhoz, Mercuryhez és Jupiterhez, de hiányoltam Allegrát, a szervált is, a vadmacskákat, Harmonyt, Melodyt és Grace-t, meg persze a tucatnyi, a szervezetnél élő gepárdot.

Arról nem is beszélve, hogy Dél-Afrika hatalmas ország, amelynek csak egy apró szeletét láttam októberben, tekintve, hogy akkor még mindenki óva intett, hogy bárhová is megpróbáljak a Cheetah Experience területén kívül egyedül menni, mert hát az „olyan veszélyes”, amihez azt is hozzátették, hogy „kiváltképp” nőként.

Szóval tavaly nem jutottam el Fokvárosba, idén viszont szó sem lehetett róla, hogy ne utazzak el oda is, és lássam a saját szememmel az afrikai pingvineket meg a Tábla-hegyet. Ez a sztori viszont még odébb van, hiszen Fokvárosba csak az önkénteskedés után mentem. Előtte meg kellett érkeznem a Cheetah Experience-hez.

Ezt idén már rutinosan, félelmek nélkül tettem, ellentétben az első alkalommal, amikor – főként mások riogatásai miatt – már a johannesburgi O.R Tambo reptéren is mindent és mindenkit árgus szemekkel pásztáztam. Akkor például kivettem a fülbevalóm és a táskám mélyére tettem a nyakláncommal együtt, idén viszont már nem, és ezúttal már attól sem féltem, hogy nem érkezik meg a csomagom, hogy úton a vonathoz valakik megtámadnak, elrabolnak, vagy bármi ilyesmi. Mert bár valóban vannak Dél-Afrikának veszélyes helyei – például Johannesburg vagy Pretoria – a tavalyi riogatások többsége alaptalannak bizonyult, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy némelyik tévhit.

Idén már rutinosan

Míg októberben nem tudtam, hogy pontosan mire is vállalkoztam, addig idén már rutinosan állítottam az ébresztőmet 5:30-ra, majd pattantam fel a többi önkéntessel együtt nem sokkal reggel 6 óra után a farmra vezető autóra.

Ezúttal azonban koromsötétben tettük meg az utat, hiszen amíg itthon a nyári hónapokban hőség tombol, az Egyenlítő másik oldalán tél van és reggelente meglehetősen hideg, mindössze 2-3 fok.

Szóval amíg itthon a családom és a barátaim 38-40 fokos melegben tikkadtak június közepén, én az első Limpopóban töltött reggelemet követően már két nadrágban és három pulóverben vágtam neki a napnak. Ezektől aztán napközben fokozatosan megszabadultam, mivel délre 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet Dél-Afrika ezen részein.

Ami nem változott, hogy ugyanazon narancssárga földdel borított úton döcögtünk végig, mint néhány hónappal ezelőtt, és az út háromnegyedénél ugyanazoknak az állatoknak a kifutói mellett haladtunk el. Jobbról először a hiénák, Echo és Delta, utána a leopárdok bukkantak fel; Cosmo, Fiona, Shailoh és Blaze, a puma, balról pedig az oroszlánok éber tekintete előtt haladtunk el. Először Max és Anneka kifutója jött, majd Fushan, a szibériai tigris, végül pedig a két oroszlánfiú; Napoleon és Acynonix, akik épp versenyt ordítottak egymással, vagy más, távolban lévő oroszlánokkal.

Itt tényleg csak az évszak változott, az emberek, meg hát valamennyire én is. Minden más ugyanolyan maradt, a reggeli tevékenységekkel együtt, mint amikor először itt jártam.

A csapatunk egyik része az „oroszlán oldal”, a másik pedig a „gepárd oldal” felé vette az irányt, a feladat viszont ugyanaz volt. Megragadni a kakiszedő lapátokat, és egyesével végigjárni azoknak az állatoknak a kifutóit, amelyekhez bejárása van az önkénteseknek (az oroszlánokhoz, leopárdokhoz például nincs), valamint kimosni a tálkáikat és friss vízzel feltölteni.

Mivel azonban az ujjaink enélkül is majd’ lefagytak reggel 6:20 és 8:00 között, ezt a tevékenységet későbbre, a nap melegebb időpontjaira halasztottuk. Ennek ellenére ez a viszonylag egyszerűnek tűnő feladvány órákig tartott – egyrészt az állatok sokasága, másrészt pedig a keresett „termék” megtalálása miatt. Míg ugyanis egyesek a kerítés mellé, sarkokba, tehát könnyen megtalálható pontokon szeretik végezni a dolgukat, addig mondjuk, a leopárdok és a vadmacskák előszeretettel rejtik el, amit így egy több hektáros helyen kifejezetten bonyolult feladvány megtalálni. De muszáj, mert így is ellenőrzik az állatok egészségét.

A reggeli teendőket követően a vezetőség megbeszélést tartott, amihez valamivel később az önkéntesek is csatlakoztak. Ezen vitattuk meg az adott nap, főként a délutánok teendőit. A délelőtt ugyanis általában eltelt a „kis oroszlán oldal” napi menüjének előkészítésével és maguk az állatok, a karakálok, szerválok, lapátfülű rókák, afrikai vadmacskák, kanadai farkasok etetésével.

Ilyenkor először is elkülönítettük az egy kifutóban élő jószágokat, majd az ételt a hátunk mögé rejtve résnyire nyitottuk a lelakatolt ajtót és előrenyújtottuk a húsokkal megpakolt tálat, amelyből az izgatott állatok általában kikaptak egy darabot, és elszaladtak vele. Csak ezt követően léphettünk beljebb, hogy a tálat egy árnyékos helyre tegyük.

A rókák etetése ugyanakkor ennél egyszerűbb. Mivel ők kevésbé veszélyesek, mint a macskafélék, hozzájuk egyszerűen besétáltunk, és letettük a szárított kukacokból és almából álló napi eledelt. A kanadai farkasok pedig tulajdonképpen olyanok, mint a németjuhászok. A kifutójukba lépve, az egyik kezünkkel a tálat a hátunk mögött tartva „Ülj!” vagyis „Sit!” parancsszóval nyugalomra intettük őket, az ételt pedig csak azt követően helyeztük elébük, hogy ennek engedelmeskedtek.

Mire ezzel végeztünk, általában ebédidő tájéka volt, tehát a többi feladat a nap második felére csúszott.

Volt, hogy a szibériai tigris vagy a hiénák medencéjét kellett kitakarítanunk, vagy egy-egy gepárd kőházát suvickoltuk ki, és hordtunk bele friss szalmát fekhelynek, máskor a hússzobában daraboltunk és készítettünk elő különféle (már elpusztult) jószágokat a következő etetésre.

Néha zsiráf, máskor zebra, gnú vagy bölény, de leggyakrabban struccok érkeztek, aminél rosszabb szagot személy szerint én még nem éreztem. De ez is a munka velejárója, ahogy a 3-5 kilós húsdarabok felpakolása egy teherautóra is, hogy a leopárdok, a puma, a tigris, az oroszlánok, hiénák és a gepárdok is jól lakjanak.

Akár annak hangzik, akár nem, mindez kemény fizikai munka, kiváltképp azoknak, akik nem csak önkénteskedni jönnek ide, hanem ez az állandó munkahelyük. De mindenki szeretettel csinálja, mert szeretik ezeket az állatokat. Nekem pedig egyfajta menedék ez a hely akkor, amikor kicsit túl hangossá, túl érdektelenné, túl hideggé válik a világ. Kiváltképp a magyarországi hétköznapok.