Anyánk előrelátásának köszönhettük, hogy harmadik gimnazista korunkban testvéremmel megszereztük a jogosítványt. Gyakorlatias szempontok miatt javasolta, hogy akkor kellene elvégezni a tanfolyamot. Az érettségi és a felvételi évében erre már nem lesz idő. Ha mégis, az a tanulástól fogja ellopni az aranyat érő órákat.
Ahogyan az a tizenhét éves srácokhoz illik, nem vettük komolyan az elméleti órákat. Megmagyarázhatatlan magabiztossággal hittük, hogy tanulás nélkül is a KRESZ teljes ismerete a fejünkben van. Hétévesek voltunk, amikor családunk megvette az első autóját, egy Skoda S 100-ast, amit utóbb egy ehhez mérten luxusjárgány, egy Dacia követett. Kényelme, tágassága és gyorsulása fényévekre volt az első autónkétól! Sokat utaztunk országon belül és azon kívül, és a gyerekeknek ahhoz a fajtájához tartoztunk, akik minden további nélkül besorolhatóak a kíváncsiak csoportjába. Az autóban ülve is minden érdekelt: hova megyünk, hány kilométert kell megtenni, mi lesz az útvonalunk, mennyi idő alatt érünk oda. A hátsó ülésről két, a világot megismerni akaró, érdeklődő fej kukucskált szüntelenül. Apánktól állandóan kérdeztük, hogy ez vagy az a KRESZ-tábla mit jelent, így néhány hónapon belül remekül eligazodtunk ebben a jelrendszerben.
Középiskolai osztályunkból mi ketten voltunk, akik tanfolyamra jártunk. Voltak is irigyeink szép számmal! Igaz, arról nem számoltunk be, hogy az elméleti vizsgák megszerzése nem mindegyik esetben sikerült első nekifutásra, de arról igen, hogy volán mögé ültünk. Korábban soha nem vezettünk autót. Nekünk kimaradt, hogy apánk föld- vagy mellékutakon, ahol a rendőrök felbukkanására egyáltalán nem kellett számítani, átadta volna a volánt, hogy „hadd vezessen a gyerek”. Bár korosztályunkban hódított a kismotorőrület, soha nem fordult meg a fejünkben, hogy szüleinket arra kérjük, vegyenek nekünk egy Simson 51-est, ami abban az időben a kamasz fiúk álma volt.
Az autóvezetésbe viszont szabályosan beleszerettem. Élmény volt és maradt a járművet irányítani, döntéseket hozni és évek múlásával kialakítani egy olyan vezetési stílust, ami rám jellemző, ami – úgy hiszem – következik a személyiségemből.
A vezetés tanulása közben folyton az járt a fejemben: hiába fogom megszerezni a jogsit, hiába leszek olyan tudás birtokában, hogy nyugodt szívvel rám lehet bízni egy autót, apám nem fogja kiengedni a kezéből a volánt.
A családi vacsorák alkalmával ezt többször szóba hoztam, de hiába vártam, hogy apám bármit is válaszol, eloszlatja kételyeimet, megcáfol. Néma maradt. Nem tekinthettem jó jelnek.
Közeledett a tavaszi szünet, amikor sikeresen letettünk testvéremmel a vizsgát, és ilyenkor apám barátaival a húsvétot rendszerint a Balaton mellett töltöttük. Három család három autóval vágott neki a Gyuláról Káptalanfüredig vezető útnak.
Amikor bepakoltunk a kocsiba, apánk színpadias mozdulattal felemelte a slusszkulcsot, aminek ezüstös csillogását nem lehet elfelejteni, és megkérdezte: ki kezdi a vezetést? Tamással ekkor estünk át a tűzkeresztségen.