„Az egres mindig a nagymamám kertjét idézi, ahol a szőlőhegy lábánál, az eresz alatt hűsölve pucoltuk a savanykás szemeket. A vastag falú, kockás abroszos teraszon ültünk, és a madarak hangjára hallgattunk, miközben ő mesélt a régi időkről. Az egres szúrós bokrai között gyerekként gyakran elbújtam, a zöld szemek pedig úgy pattantak szét a számban, mintha a nyár íze robbanna fel bennem. Minden nyár egy kicsit az egresé volt, egy kicsit a nagymamáé, és teljesen a vidéki békéé.”
Ízlelgetem ezeket a mondatokat, amiket a mesterséges intelligencia dobott össze kérésemre, hogy írjon négy mondatot az én stílusomban – haha, micsoda nagyképűség! –, legyen benne egy kis vidéki hangulat, egy nagymama és persze az egres. Hogy miért pont ez a gyümölcs, annak is van magyarázata: épp ezeket a bogyókat pucoltam elmélyülten, amikor az ötlet hirtelen eszembe jutott. Meditatív tevékenység ez, minden politikusnak, arrogáns léleknek, acsarkodó elmének javasolnám, hogy üljön ki egy teraszra, vegyen a kezébe kisollót, és kezdjen el két-háromszáz apró bogyót szépen, egyenként megtisztogatni. Ha szerencséje van, csak az elszáradt virágvég néhány milliméterét kell lecsippenteni, de ha nincs, akkor bizony a szárból ott maradt zöld szakasszal is ugyanezt kell tennie. S mindezt persze megelőzi, hogy előbb a bokrokról kell szépen, egyenként, a sandán elbújó tüskékkel időnként összetalálkozva, felszisszentgetve begyűjteni az áttetszően zöld, nekem gyakran minihőlégballonokra emlékeztető szemeket. A nagyanyám pedig csak azért jutott eszembe róluk, mert az ő szőlőhegyén volt három-négy bokor egres, amit mifelénk nem is így neveznek, hanem büszkének.
„Amikor nyár elején hazamentünk a hegyre, már messziről látszott, hogy a piszkebokor újra kibújt a kerítésen túlra, mintha a szomszéd dűlő szőlősorait is meg akarná kóstolni. Nagymama csak legyintett: mindig ilyen rakoncátlan ez a köszméte, de jó íze van, hát nem vágom le. A szomszéd néni közben büszkének hívta ugyanazt a bokrot, és én évekig azt hittem, hogy a gyümölcsnek neve van, mint a macskáknak. Délutánonként az árnyékba húzódva együtt szedtük a zöldes, érdes héjú szemeket, a kezünket összekarmolta, de a savanykás íz miatt megérte – és közben hallgattuk, ahogy a méhek a bröske virágán zümmögtek, ahogy mindig is tették gyerekkorunk szelíd nyarai alatt.”
Lám, ezt a fenti pár sort sem én írtam, a készséges gép ajánlotta fel buzgón, hogy ha már az egres tájnyelvi szavait keresem, összedob nekem – szintén az én stílusomban, kuncoghatunk megint – egy tárcát. A kis stréber mindjárt megjegyezte, hogy kérésemre simán tudja folytatni ugyanezt gyümölcsleves és lekvár témakörben is.
Gondoltam, írok neki, hogy előbb a logikai hibáját kellene javítania, hisz egyszerre van termés és virág is ugyanazon a bokron, a macskahasonlat sántít, s az egyeztetés sem stimmel, de persze nem tettem. Majd ha helyettem szedi le, tisztítja meg és főzi be ezt a soknevű bogyót, talán akkor valamelyest emberszámba veszem.