Június 17-én jelent meg a Qubit felületén egy cikk, miszerint a HUN-REN humán- és bölcsészettudományi kutatóközpontjait átvenné az ELTE, és erről már meg is kezdődtek a tárgyalások a HUN-REN felsővezetése, az Kulturális és Innovációs Minisztérium és az egyetem között. Azonnal elindult a találgatás, hogy mi lesz, megmaradnak-e egyáltalán ezek a kutatóhelyek, vagy egy átalakítás végén beszántják őket. Nagyon sokan egyből a politika bosszúját feltételezték a gyakran kritikus tudományokkal – vagy inkább a tudósokkal – szemben. A helyzet viszont ennél jóval komplexebb.
Az eddig is világosan kitűnt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiával és általában az akadémiai szférával szemben eddig is volt egy erős politikai nyomás és szembenállás. Elég csak arra gondolni: miután az Akadémia 200 éves fennállását ünneplő rendezvénytől Orbán Viktor miniszterelnök távolmaradását kérte az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya, nem sokkal később Schmidt Mária a saját blogján támadt neki az MTA-nak, azt sztálinista intézménynek nevezve.
Abban téved a szerző, hogy az Akadémián ne volnának magas standardok a tagokkal szemben, és az akadémiai doktorit sem ajándékba osztogatják a megfelelő politikai elköteleződésű embereknek. Schmidt Máriának abban viszont igaza van – az álló óra is pontos napjában kétszer alapon –, hogy az Akadémia egy avítt szervezet, amely nem megfelelő transzparencia mellett választja a tagjait. Ráadásul a magyar tudományos életre túlzottan nagy hatást gyakorolnak az MTA doktora fokozatot elnyerő kutatók azzal, hogy a kutatóközpontokban és az egyetemeken ők irányítják a (tudományos) munkát, sokszor olyan elvek mentén, amik nem felelnek meg a XXI. század követelményeinek. Akinek nem inge…
Azt persze gyorsan leszögezném: hogy Schmidt Máriát még nem vetette ki magából egyes megszólalásai után a történész szakma – széles a választék, mindenki válasszon egyet kedvére –, az azt bizonyítja, hogy a magyar tudományos szféra minden, csak nem sztálinista. Ha az lenne, akkor Schmidt Máriától már rég megvonták volna a címeit. Ez ellenben arra is rávilágít, hogy létrejöttek különböző tudósklikkek, amelyek magától értetődő módon a világlátás és a tudományról való gondolkodás alapján szerveződtek meg, és emiatt egyes körökben még mindig releváns lehet, a szakma pedig nem tud egységesen megszólalni egy-egy vérlázító hozzászólás kapcsán. Mivel az MTA maga választja a tagjait, így valamelyest rá is igaz a „tudósklub” jelző – az emberi faktort nem lehet egy intézmény működéséből sem kivenni, amíg nem gépekre bízzuk a döntéseket. (Amiket meg az ember programoz, tehát akkor sem.)
A helyzet komikumát az adja, hogy az Akadémia kormányellenessége egy-egy apróságon kívül – mint például ez a fent idézett, mindössze egy osztály nevében kiadott nyilatkozat – nem nagyon nyilvánul meg. Hol volt az MTA a tanárok, az orvosok vagy épp az ápolók tüntetéseinél? Miért nem voltak kinn a kormányellenes tüntetéssé alakult Budapest Pride-on idén? De a tiltakozás elmaradt Orbán Balázs ’56-os forradalom kapcsán tett elszólása idején is.
Ennek háttere, hogy az Akadémia és a kutatóhálózat függetlensége egy illúzió, mivel a rendszer az állami finanszírozástól függ. Az akadémikusok a függetlenség fogalmának hangsúlyozásakor azon kívánalmukat fejezik ki leginkább, hogy az állam adja oda az anyagi támogatást, de ne szóljon bele, hogy azt hogyan, kik és mire költik el. A rendszer szerintük – mivel kiváló szakemberek alkotják – önellenőrzést végez, és jobban képes megítélni, megfelelő kutatásokra költik-e a pénzt, mint a mindenkori kormány. Ugyanez volt a helyzet a felsőoktatással is, amíg nem kezdték alapítványokba kiszervezni – nem mintha ez sok mindenen változtatott volna az egyetemeken.
A bölcsészet- és humántudományok helyzete azonban már azelőtt kritikussá vált, hogy elkezdődött volna a legújabb politikai csörte, vagy hogy megalakult volna az első kétharmados Orbán-kormány. Ennek legfőbb oka a tudományos élet szent tehene, a tudománymetria. Ezt képzeljük el úgy, mintha egy ember életét és tevékenységét számszerűsítenénk – mert ezt tesszük. Számokat rendelünk cikkekhez, tanulmányokhoz és könyvekhez, annak alapján, hogy hol jelentek meg (milyen rangos lapban, milyen kiadónál), hányan hivatkoztak rájuk, stb. A tudósok munkáját ez alapján osztályozzák, mérlegelik.
A rendszer viszont nem veszi figyelembe a tudományterületi sajátosságokat – például azt, milyen gyorsan avul egy tudományterület tudásanyaga, vagy hogy milyen jellegű művek dominálnak egy-egy területen. Például a bölcsészek inkább egyszerzős könyveket írnak, míg a természettudományban jellemző a többszerzős tanulmány. A rendszer viszont nem súlyoz, a sajátosságokat egyáltalán nem veszi figyelembe, mert egységes nézőpont szerint szemléli a különféle tudományágakat és -területeket. Ami nem fér be a dobozba, azt levágja – így az ismertterjesztés például semmit nem ér a tudományos mérőszámok tekintetében.
Az is óriási probléma, hogy a pályázatokat is ezen elvek mentén írják ki és bírálják el. Bölcsészként néha komoly energiákat kell fektetni abba, hogy az egyes tudományos pályázatokat hozzá sikerüljön igazítani a természettudományos elvek mentén megfogalmazott, de elméletben minden terület kutatójának szóló kiíráshoz.
Az érem másik oldala, hogy a bölcsészet- és társadalomtudományok nem törekednek egy saját, a terület igényeihez kapcsolódó tudománymetriai rendszer megalkotásához, mivel tartanak tőle, hogy ha felszólalnak az uralkodó trend ellen, azzal igazolják a természettudósok azon támadásait, hogy a bölcsészetek nem is tudományok. Ez a helyzet a 22-es csapdája.
A HUN-REN jelenlegi elnökét 2023-ban nevezték ki, akkor a szervezet még ELKH néven futott, de már leválasztották az MTA-ról. Gulyás Balázs kiváló szakember a saját területén (orvostudomány), és volt szerencsém többször is hallani szakmai rendezvényeken, ahogy a kutatóhálózat és a fiatal kutatók jövőjéről beszélt. Az azonnal világossá vált, hogy mivel karrierje során nem Magyarországon dolgozott, csak halvány elképzelésekkel rendelkezik a hazai viszonyokról. De ez nem is igazán érdekli, szeretné megváltoztatni a rendszert, ha úgy tetszik, modernizálni.
Az vitathatatlan, hogy voltak és minden bizonnyal vannak újító és kimondottan előremutató gondolatai is, de ugyanakkor egyértelműen kirajzolódott, hogy a bölcsészet- és humántudományokkal nem tud mit kezdeni. Ez nem politikai kérdés, sokkal inkább szakmai; a természettudományok és a „szabad művészetek” között húzódó, régóta meglévő és lebonthatatlannak tűnő fal következménye. Ebben a helyzetben számára valószínűleg örömteli volt, hogy azokat az intézeteket, amelyeket nem tud beilleszteni az új működési elképzelésekbe, elviszi valaki más.
Bár nem kétlem, hogy létezik a kormányzat részéről a „renitens tudományokkal” szembeni ellenérzés, de sokkal kisebb szerepet játszik ebben a helyzetben, mint az, ahogy a tudományról gondolkodnak. A jelenlegi kulturális minisztert, Hankó Balázst még államtitkár korában hallottam több szakmai rendezvényen arról beszélni, hogy mik a kormányzati célok: minél több doktori fokozat, de lehetőleg olyan területen, ami az ipari szereplők számára hasznos. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy a Mercedes, a Samsung vagy a Richter nem történészeket, irodalmárokat és társadalomtudósokat toboroz tucatszám. Ráadásul ezek a tudományok rendszerint rávilágítanak a mindenkori kormányzat hibáira, például a leszakadó régiók rossz helyzetére vagy az oktatási rendszer hiányosságaira.
A helyzet egyfajta tökéletes csillagállás – vagy éppen a lehető legszerencsétlenebb, ez nézőpont kérdése. A kormányzat szemében amúgy is szálka az Akadémia és a „renitens tudományok”. A HUN-REN nem tud mit kezdeni ezekkel a kutatóközpontokkal. Ráadásul nem is cél a bölcsészet- és társadalomtudományok, illetve az ilyen képzések támogatása, mivel a kormány nem lát bennük gazdasági potenciált. A bajt csak tetézi, hogy ezek a területek elég gyenge önreklámmal működnek.
Hogy az ELTE ebből mit profitálhat? Erről csak elképzelésem, sejtésem lehet, de úgy fogalmaznék: ők húzták a rövidebbet. Amúgy is van egy konfliktusuk az állammal, lévén az övék az utolsó, nem alapítványi egyetem, ahol ráadásul a bérrendezés is várat magára, kifogásaiknak ráadásul még hangot is adnak. Frappáns fejlemény, hogy az intézmény most valamilyen formában a nyakába veheti a HUN-REN bölcsészet- és humántudományi kutatóintézeteit, és a közös működésnek jelenleg a finanszírozása is erősen kérdéses.
Mi lesz ezután? Rengetegen nyilatkoztak és írtak arról, hogy a kutatóhálózat egy és oszthatatlan. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Szerintem pozitív változásokat is hozhatna, ha a bölcsészet- és humántudományok egy új, önálló kutatóközpont alá kerülnének, ahol a pályázati, mérési és működési rendszerek igazodnának a tudományterületek sajátosságaihoz, miközben biztosítva lenne a megfelelő finanszírozás.
A probléma pontosan abból fakad, hogy látványosan nem ez történik, hiszen az intézetek ELTE alá, vagy intézményi struktúrája mellé fognak betagozódni, ami középtávon hanyatlást fog eredményezni. Hiszen egy amúgy is alulfinanszírozott intézmények kell majd fenntartania egy még nagyobb szervezetet, jelentős többlet forrás nélkül. Nem reális ugyanis azt gondolni vagy abban reménykedni, hogy a szükséges extra forrásokat allokálná - bármelyik - kormányzat erre a célra. Ráadásul nem csak a kutatóhálózat küzd problémákkal: alulfinanszírozott az oktatás, az egészségügy, de a teljes kulturális szféra is!
A kialakult helyzetben talán a társadalmi támogatottság hiánya a legtragikusabb: a hétköznapi emberek egy jelentős része nem áll a kutatóközpontok mellé, vagy egyáltalán nem foglal állást a témában, mert azok számára láthatatlanok, egy megfoghatatlan világ részét képezik, amely a saját elvei és szabályai szerint működik. Akik állást foglalnak, azok esetében pedig látványosan megjelenik az országos politikai polarizáció: a kormánypártiak a kormány mellett törnek lándzsát, míg az ellenzéki érzelműek a veszélybe került kutatóközpontok mellett bontanak zászlót.
Illúziója márpedig senkinek ne legyen: mindegy, ki nyeri a választásokat 2026 tavaszán, ezen a helyzeten nem fog érdemben változtatni. Amit a regnáló kormány szeptember 1-ig véghezvisz, az úgy is marad.
A szerző történész.