Duplán okoztak világszenzációt a taszadájok. Előbb 1971-ben, amikor bejelentették: a civilizációtól elzárt kőkorszaki törzset találtak a Fülöp-szigetek egyikén, Mindanaón. Hozzánk is eljutott ez-az a távoli dzsungelben éldegélő jámbor vademberekről, például hogy százan lehetnek, pálmabelet, jamgyökeret és zsenge hajtásokat esznek, lakásuk barlang, egyetlen öltözékük ágyékkötő.
„Bizonytalan életkörülményeik közepette kevesen érik meg közülük az öregkort, és láthatólag kevés örömöt találnak az életben. Szeretnek az esőn állni és hagyni, hogy testükön végigfolyjék a víz. Örömük telik a kubing zenéjében. Ez valamiféle bambuszból készült hangszer, amelyet bambuszcsőben tartanak” – közölte a Time magazin nyomán az Élet és Tudomány, és hogy a népcsoport „láncszem az emberiség elhagyott múltja felé”.
Híresek lettek. Liánba kapaszkodó taszadáj fiúcska fényképe virított a National Geographic magazin címlapján, az NBC amerikai tévétársaság filmet forgatott, egy kivételezett riporter könyvet írt róluk. Dicsőségben lubickolt felfedezőjük, Manuel Elizalde (1936–97). Nem néprajzos volt, hanem a manilai diktátor, Ferdinand Marcos strómanja, zsebében dollármilliók vesztették el közpénz jellegüket.
Csak a tudósok kérdezősködtek. Hogyhogy a gyűjtögető taszadájok nem látták a szomszédos falvakat? Mit keresnek nyelvükben földművelésre utaló szavak? Hogyan állt ellen immunrendszerük a behurcolt kórokozóknak? És kezdetleges baltájuk fejét, a kettéhasított bambuszágba rögzített követ nem fémmel munkálták-e meg? Válaszok helyett a kormány lezárta a vidéket – az őslakosok védelmére hivatkozva.
Marcosék velejéig korrupt rendszere még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült mint a valaha volt „legnagyobb kormányzati rablás”. De az sem tartott örökké. Amikor megbukott, és a fellázadó nép az elnöki palotából széthordta Imelda asszony elhíresült cipőit, akkor végre egy független szakember, Oswald Iten svájci antropológus is meglátogathatta a titokzatos törzset (1986).
Üresen találta a barlangokat. A kőkorszaki szakik baseballsapkában, farmerben ücsörögtek a viskóik előtt, konzervdobozból ettek, sört ittak, és cigarettáztak. Elmondták: a környékbeli munkanélküli ubók közül toborozta őket Elizalde. Napszámban pózoltak vademberként. Vonakodva vetkőztek le, de megmondták nekik, muszáj, ha segélyt akarnak.
Másodjára már a leleplezés lett szenzáció, a rivális ABC műsora „a törzsről, amelyik sohasem létezett”. A csalást terelésnek szánta a hatalmi propaganda, hogy külföldön valami jót is írjanak az országról. Ám a pofátlanul kapzsi Elizaldét igazából más csábította: az esőerdő kincse, a mahagóni. A fákat kiirtotta és eladta, Costa Ricán dőzsölt az ebül szerzett vagyonból.
Azóta megint fordult a világ, újra egy Marcos a Fülöp-szigetek elnöke: a régi zsarnok fia, Bongbong. Mindanao szigetén pedig fél évszázad alatt a lejárt szavatosságú hazugság hősi mítosszá nemesült. Sokan elhiszik, és büszkén mesélik a turistáknak, hogy a nagyszüleik a boldog kőkorszakban éltek. Vajon mit hoz még a tegnap?