Férfiak támasztják a kocsmapultot. Régi társaság. A Kabinos, a Tanár és a Nyomdász.
– Rossz apa vagyok, régóta tudom – kezd bele a Nyomdász. – Legalább húsz éve. Előtte azt hittem, jó apa vagyok. Az volt életem fő célja, hogy a fiam sohase tudja meg, milyen apa nélkül felnőni. Mert én így nőttem fel. Szar volt. És mert nem volt apám, nem volt példaképem sem. Otthagyott minket anyámmal. Csak nők voltak: anya, nagyanya, az első nő. Azt akartam, hogy én legyek a fiam példaképe. Hogy hasonlítson rám.
– Minden apa ezt akarja – szúrta közbe a Tanár.
A Nyomdász mintha meg se hallotta volna.
– Hogy ne magamat lássam benne akkor, amikor egy nagyobb megveri, és nincs kitől tanácsot kérnie. Amit ugyanis az anya mond, az nem ugyanaz. Az anya tanácsa. Anyatanács.
– Nyilván az, hogy kisfiam, ne verekedj – szól ismét a Tanár. – Ezt szokták mondani.
– De egy apa biztosan mást mondana – veszi vissza a szót a Nyomdász. – Férfiasat, férfitanácsot. Ha lenne. Ha lett volna. Azt akartam, hogy ez ne fordulhasson elő vele, mert ha mégis megtörténik, én majd magabiztosan eligazítom. Fogom a kezét, és nem engedem el. Felnéz rám, és büszkén mondja a társainak, az én apám a legerősebb.
– Minden fiús apa vágya az, hogy elnyerje a fia csodálatát – gondolom. – Ezt a Kabinos veti közbe.
– Á, dehogy! Ez a macsók hiúsága – legyint a Tanár –, ami valójában semmi más, mint önmagunk felértékelése. Ha már más nem teszi ezt meg…
– És megtanítom biciklizni – folytatja rendületlenül a Nyomdász. – Engem senki sem tanított rá. Mindenre magamtól kellett rájönni. Meg focizni, mert én nem voltam jó játékos, ezért mindig a kapuba állítottak. De akkor is meg tudom neki mutatni. Mert neki nem a kapuban van a helye. Neki gólokat kell lőnie. Hogy utána örüljön, és a többiek őt ünnepeljék. Miközben én büszkélkedhetek vele a többi apának.
– Nyilván, mert te voltál a potyakirály – vigyorog a Kabinos.
A Nyomdász elengedi a füle mellett a gonosz megjegyzést.
– És nem a legközelebbi iskolába íratom be, mint engem annak idején a város legrosszabb hírű kerületében – fűzi tovább a Nyomdász. – Jó iskolába, hogy biztosan továbbtanulhasson, hogy lássa: minden miatta, őérte van. Mivel nekem nem lehetett egyetemre menni. Nyomdásznak is csak azért adott anyám, mert látta, hogy szeretek olvasni. Azt hitte, ott majd lesz erre módom. Hát lett: Nagykőrösi Konzervgyár, Kőbányai világos, Caola szappan. Az összes árucímkét el lehetett olvasni, amit a nyomda készített… És hogy egyszer talán majd megköszönje.
– Álságos – veti közbe a Tanár. – Ha a hálájáért csinálod, amit csinálsz, te sem vagy különb a sok ostoba szülőnél. Csak a kötelességedet teszed, ugyanúgy, mint a többi. Azért pedig nem jár hála. Ha valaha hálás lesz neked, amiért felnevelted, az talán a temetéseden lesz, de azt te már nem fogod megtudni.
– Képmutatás! – szűri a fogai közt a Kabinos, ám a többiek figyelmen kívül hagyják, mert tudják, neki nincs is gyereke.
– Csak közben szép lassan elmúlt a gyermekkor – folytatja tovább elszántan a Nyomdász –, a hormonok dolgozni kezdtek. Mindenhatóságom recsegni-ropogni kezdett, és a kamaszkori apa-fiú konfliktusok közepette az anyja sem mellém állt, hanem a fiam és közém. A családban szép lassan magamra maradtam. Magamra maradtam az igazságaimmal. Én és az igazságaim. Jól kijöttünk egymással. Komfortos világom fokozatosan kifordult belőlem, vagy talán én fordultam ki belőle, és egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy tanácstalanná váltam. A gyerek meg felnőtt közben. Önálló családos ember lett.
Az idő elszivárgott… Most ott tartok, hogy boldog vagyok, ha szeretetmorzsáiból néhányat felcsippenthetek. Ha olykor rám mosolyog, és ha a két kislányt, az unokáimat néha magamhoz ölelhetem. Elfelejtem, persze hogy elfelejtem, hogy tegnap azt mondta: apa, ne gyere a hét végén, mert nem érünk rá. Más dolgunk van. Persze. És próbálok mosolyogni. Majd máskor. Biztosan azért van ez, mert rossz apa voltam. Rossz apa vagyok. Hol van már az az idő, amikor tízéves korában azt mondta: ha felnövök, apuka szeretnék lenni. És bizonyára a rossz apákból lesznek a rossz nagyapák – fejezi be a történetet a Nyomdász.
A többiek egykedvűen bámulnak a poharukba.
– Nekünk sohasem lehetett saját gyerekünk – töri meg a csendet a Tanár. – Pedig éveken át próbálkoztunk sokféle módon, türelmesen, de végül beláttuk, nekünk ez rendeltetett. Így merült fel egy idő után az örökbefogadás gondolata. És mivel már mindketten közelebb voltunk a negyvenhez, mint a harminchoz, igyekeznünk kellett, ha nem akartunk kicsi gyermek túlkoros szülei lenni. A sors úgy hozta, hogy egy épp nyolc hónapos fekete, gombszemű gyerek mosolya vett le mindkettőnket a lábunkról egy csecsemőotthonban. Vér szerinti anyja már lemondott róla. Természetesen a nevünkre anyakönyveztettük Attilát (ezt a nevet adtuk neki), néhány családtagon kívül pedig senki sem tudta, hogy örökbe fogadott gyerek. Sajátunkként neveltük, és az öröm, hogy gyerekünk lehetett, talán még erősebb szálakkal kapcsolt össze bennünket, mint ha vér szerinti lett volna. Én a fiús részt – csocsó, foci, bicikli – vállaltam, az anyja, aki szintén pedagógus, a lelki dolgokban volt erős. Családi és nőügyek, meg ami ezzel jár. Úgy tűnt, minden rendben van. Sokáig töprengtünk az asszonnyal, elmondjuk-e neki, hogy nem mi vagyunk a vér szerinti szülei, de végül úgy döntöttünk – kényelemből, megalkuvásból –, hogy megkíméljük őt is és magunkat is az ezzel járó feszültségektől. Majd egyszer. És csak toltuk az időt magunk előtt. Nagy hibát követtünk el. A középiskolában jó jegyei voltak, de továbbtanulni nem akart: szakács szeretett volna lenni, és az is lett belőle. Húszévesen elköltözött otthonról a barátaihoz albérletbe, de hétvégenként hazajárt, olyankor az anyja a kedvenc ételeivel kényeztette, énvelem meccset nézett: egyszóval megmaradt jó gyereknek, aki ugyanúgy szereti a szüleit, mint azelőtt. Időközben a feleségemmel megbeszéltük, hogy amikor majd megnősül, veszünk egy lakást neki. A nyugdíjaskorunkra félretett pénzből. Titokban akartuk tartani, de közben, már figyeltük az ingatlanhirdetéseket. Találtunk is egy megfelelőt, amit hamarosan meg is vettünk. Minden tartalékunk ráment, de nem bántuk, úgy éreztük, megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, most már jöhetnek az unokák.
Aztán az egyik hétvégén a gyerek feldúltan állított be. Egyből láttam, hogy baj van. Szó nélkül az asztalra dobott egy kézzel írt levelet. Felvettem. A következő állt benne ákombákom betűkkel: „Fiam! Nem akartunk mi már ennyi idő után téged megzavarni, de anyád tegnapelőtt meghalt, és az volt az utolsó kívánsága, hogy ha teheted, a temetésén légy ott te is. Nagyapád.”
És ott állt a vér szerinti anya családneve.
Elsápadtam, rosszul lettem, és csak annyit tudtam kinyögni:
– Nézd, fiam… – de folytatni már nem tudtam, mert közbevágott:
– Szóval igaz, hazudtatok.
Ekkor lépett be az anyja, akivel együtt neveltük fel azt a gyereket, akit az igazi anyja eldobott magától, és aki most azt akarja, hogy a temetésén legyen ott ő is. Egy pillanat alatt megértett mindent. A fiam kirohant az ajtón, én utána, de ellökött magától. A földre estem. A feleségem szedett össze. Még láttuk, ahogy beugrik az autóba, és elrobog. A telefonját azonnal kikapcsolta. Úgy gondoltuk, várunk pár napot, amíg a kedélyek lecsillapodnak.
Ez volt a másik nagy hiba, amit elkövettünk.
Ez a pár nap ugyanis pont elég volt arra, hogy elköltözzön a barátaitól, és felégessen maga mögött minden hidat. Talán, ha korábban eszmélünk…
Kétségbeesetten kerestük, de csak annyit sikerült kideríteni, hogy valahova Angliába ment dolgozni.
Teljesen összetörtünk. Mindenért egymást vádoltuk.
Három éve ennek.
Egy hete, hogy véletlenül összefutottam az egyik barátjával, aki elmesélte: Attila jól van, megnősült, és van egy pár hónapos kislánya.
Napokon át emésztettük a feleségemmel a történteket.
Nagyjából egy hét után erőt vettem magamon, és elmentem ahhoz a lakáshoz, amit neki szántunk, ami azóta is üresen állt, és arra várt, hátha egyszer hazajön a gazdája. Benyitottam. Minden bútor ugyanúgy állt, ahogy hagytuk, csak a por lepte be őket. Kifordultam, és bezártam magam mögött az ajtót. Másnap feladtam egy hirdetést az újságban: összkomfortos lakás családi okokból áron alul eladó.
A Tanár felvette a poharát, kiitta a sörét, és úgy csapta az asztalhoz, hogy az kis híján összetört.
Csend volt.
Mindenki a poharába meredt, senki sem szólt.
Egy kis idő múltán a Kabinos törte meg a csendet.
– Nekem nincs gyerekem – hisz tudjátok. Pedig egyszer már majdnem lett. Az történt, hogy az uszodában, ahol dolgozom, egy nap az egyik hölgyvendég kiszólt a kabinjából, hogy segítsek neki. Csak látásból ismertem a nőt, látásból viszont nagyon is jól, ugyanis valahányszor megjelent, alaposan végigmértem. Formás alakját a fürdőruha mindig épp annyira takarta el, ami még innen volt a szemérmetlenség határán. A fürdő összes fiatal és öreg kanja a nyálát csorgatta, ha meglátta. Tipikusan az a nőstény volt, aki férfiember fantáziájában csak úgy jelenik meg, hogy közben azt mormolja: csak a Jóisten egyszer segítene rá… El sem tudtam képzelni, miben tudnék én neki segíteni akkor és ott. De győzött a kíváncsiság.
És ez a nő, akit a magam korúak közül senki sem mert megszólítani a leégéstől való félelmében, amikor benyitottam a kabinba, ott állt előttem anyaszült meztelenül.
– Hányas méret volt? – tette fel a szakmainak szánt kérdést a Nyomdász.
– Barom – söpörte le a tahó megjegyzést a Kabinos. – Szóval a meglepetéstől még szóhoz sem jutottam, amikor a nő megkért, hogy töröljem meg a hátát. Nem hittem a fülemnek. A szememnek meg pláne. Elmúltam ötvenéves, egy átlagosan kihűlt házasság szürke hétköznapjaiba hirtelen vakítóan fényes villám csapott. Akkor legalábbis úgy éreztem. Meg később is jó ideig. Talán még ma is.
Becsuktam az ajtót magam után, bár már senki sem volt az öltözőkben rajtunk kívül, mivel zárás előtt voltunk éppen.
– Mindig a hülyéknek van szerencséjük – morogta a Tanár.
A Kabinos ügyet se vetett rá.
– Hozzáláttam a gyönyörű hát megtörlésének, de már a második mozdulat után a nő szembefordult, és azonmód szájon csókolt.
– A fene a gusztusát – ez megint a Tanár száján csúszott ki.
– Hagyd már, most jön a lényeg! – intette le a Nyomdász.
– Elszoktam én már az efféle meglepetésektől, meg be is voltam már egy kicsit rozsdásodva – folytatta a Kabinos –, de az öreg vadász rutinja átsegített a hirtelen jött lehetőség okozta pánikon. És hát megtörtént az, ami ilyenkor meg szokott történni (már amennyiben az ilyen eset szokványos egy uszodában).
Ám mire felocsúdtam volna a hirtelen rám zuhant szerencse mámorából, a nő már fel is kapta magára a ruháit, és kiviharzott a kabinból, arra sem hagyva időt, hogy megkérdezzem tőle, hogy most akkor mi is van? Forgott velem a világ, teljesen össze voltam zavarodva. Csak egy névjegykártyát dobott le a földre a nagy sietségben, és már el is tűnt.
Gyöngyvérnek hívták. Mint kiderült, akkor épp elege volt a férjéből. Még három hónapig, három gyönyörű hónapig tartott a kapcsolat, aztán egy nap, szeretkezés után észrevettem rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Faggatózásomra röviden csak annyit mondott, hogy terhes. Megörültem a hírnek. Mivel a mi házasságunkból már nem lehetett gyerek, és amúgy sem éltünk már jól az asszonnyal, elvállaltam volna a gyereket, természetesen az anyukájával együtt. Egy új élet reményében.
Gondoltam én.
Hamar lehűtötte azonban az örömömet. Nem tudta, melyikünktől lett terhes. A férjétől, vagy tőlem.
Próbáltam rábeszélni, hogy tartsa meg a gyereket, váljunk el mindketten, és kezdjünk új életet.
Nem akarta, és hajthatatlan volt. Ezután hiába kerestem telefonon többször is, kinyomta, majd végül letiltott. Borzalmas idők voltak. Pár hét elteltével egyszer csak a semmiből váratlanul felhívott, hogy elmondja, a gyereket elvetette, és a férjével kibékült. Amúgy meg utánaszámolt: tőlem volt terhes. Gondolta, ennyivel tartozik. Majd bontotta a vonalat.
Megsemmisültem. Gonosz dolog volt ez. Így. Ilyen módon. Teljesen összeomlottam, úgy éreztem, minden tervem, minden célom értelmetlenné vált.
A Kabinos itt egy kis szünetet tartott, és kortyolt egyet a söréből.
– Azt a kabint azóta sem adtam ki senkinek… Eltelt egy év, mire feldolgoztam a történteket. Addigra már a feleségem is elhagyott…
Senki sem szólt, csak a csapos kurjantotta el magát.
– Záróra, uraim, remélem, jól érezték magukat.
