Az allergia az immunrendszer túlzott reakciója olyan anyagokra, amelyek normális körülmények között semmilyen választ nem váltanának ki a szervezet részéről.
Ilyen allergén az együttműködés hiánya, a bizalom gyengülése. Az együttműködés egyenlő lett a szövetkezettel, szövetkezéssel, és annyira szitokszóvá vált, hogy ma már mintha törlődött volna a hazai agrárszókincsből. Pedig tetszik vagy nem, másképpen nem fog menni. Ma az eredményes piaci megjelenéshez erő, összefogás kell, és nem szétforgácsolt kínálatok sokasága. Brand, név, minőség. Csak így lehet eredményesen piacra jutási, juttatási tevékenységet folytatni, amit egyébként marketingnek is hívnak.
De ilyen a hozzáadott értékek kérdése is. Mindenki tudja, hogy ma a hazai mezőgazdaság jobbára egyszerűsített üzemmódban dolgozik, ami hozzáadott érték van, azt leginkább az itt értékesítő külföldi cégek jelenítik meg a legkorszerűbb gépekkel, vetőmaggal és az engedélyezett növényvédő szerekkel. De mindez csak a termelés, az alapanyag előállításának korszerűsítése.
Versenyképesség, hozzáadott érték. A kettő egymás nélkül nem igazán képzelhető el, és kizárólag akkor, ha átlátható adórendszert sikerül kialakítani, nem pedig a különböző kedvezmények, pályázatok, sajátos támogatások, határidők és szankciók labirintusában kellene a termelőnek sokszor szédelegni ahelyett, hogy arra koncentrálna, ami a dolga. Azaz a mezőgazdasági munkára, amit viszont még mindig nagyon tud, ez tény.
Külön fejezet a hazai hús-, cukor- és a növényolajipar változása. Sok minden volt, nagyon kevés maradt, az is inkább külföldi kézben van. Itt milyen versenyképességről és hozzáadott értékről beszélhetünk? A különböző böllér- és kolbászfesztiválok nagyon izgalmasak és érdekesek, rövid ideig vonzók is, különösen, mert meglehetősen szezonális rendezvények, de a vidámságon és zsírkómán kívül sajnos nem adnak többet. Vitán felül, persze ezekre is szükség van néha.
Egyik vesszőparipám a hazai cukoripar totális szétverése. Egyetlen cukorgyárunk maradt, az is idegen kézben van. Ha valami, ez "nemzetbiztonsági kérdés". És a húsipar, a növényolaj ipar helyzete, a nagy múltú konzervgyárak? Évtizedek óta nem lehetett orvosolni, amit a privatizáció hevében elrontott az ország?
A nagybani feldolgozók által hozzáadott „érték” ma mégis csak az a töméntelen adalékanyag, amivel etetnek bennünket, például a mindennapi kenyerünkön keresztül. Ma már öröm olvasni, hogy a sok különféle szakmai szervezet egyre hangosabban fejezi ki az ellenérzését ezekkel szemben, csak hát mikor lesz eredmény?
Évtizedes téma a hazai öntözővíz ellátás is. Azt már sikerült megérteni és csendben elfogadni, hogy az 1800-as évek nagy folyószabályozási munkái akkor nagyon előremutatóak voltak, ám a huszadik század végére bekövetkezett az, amire akkor senki sem számított, majd a katasztrófahelyzet, ahol ma tartunk. Andrásfalvy Bertalan professzor úr, az ártéri gazdálkodás elismert kutatója nem egyszer hangsúlyozta a vízgazdálkodás rendezésének a fontosságát, a vízmegtartó képesség fokozásának elengedhetetlen mivoltát. Anno a Kisgazdapárt vidékfejlesztési minisztere, Torgyán doktor is sokat beszélt erről, csak a sok beszéd között elsikkadt az üzenet, annak ellenére, hogy egy programkezdeménye is napvilágot látott. Az igazság az, hogy sokszor kinevették, leginkább azok, akiknek most hirtelen a körmére égett ez a kérdés.
Hányszor, de hányszor merült fel a kérdés: ugyan hol vannak az átkos kolhoz világban egyébként remekül kiépített mezőgazdasági vízelvezető csatornarendszerek, amelyekkel például a belvizeket, a hirtelen leesett sok csapadékot össze lehetne gyűjteni?
Főleg most érzik a hiányuk, amikor a leeső felesleges csapadékvizet meg kellene tartani, ahelyett, hogy gyorsan kiengednénk az országból. A legtöbb csatornát beszántották, mert így néhány négyzetméternyi területtel többre lehet támogatást szerezni. Hol vannak a korábbi vízügyi dokumentációk? A hivatallal együtt ezek is eltűntek? Közben pedig a szaktárca éppen most készül "kilocsolni" tízmilliárdot öntözésre, árokkotrásra. Kik kapják, pályázni kell-e, ki ellenőrzi, lesz-e közbeszerzés, határidő, vagy csak úgy hozomra? Tűzoltás víz nélkül.
Közben pedig a világ halad, a fiatal gazdák már nem csak kapával-kaszával dolgoznak. Annak idején, amikor egyetemista voltam, a hollerith lyukkártya jelentette a technikai fejlődés csúcsát, keménypapírból készült, hordozta az információkat, amelyeket egy félfolyosónyi gép dolgozott fel. Akkoriban ez volt a Szent Grál. Hol volt akkor még számítógép, térinformatika, robotizálás, fotocellás vetésellenőrzés, műholdas értékelés, drónsereg? Hol volt akkor kép alapján dolgozó betegség, gyom és egyéb felismerő rendszer? Ma egy zsebgéppel, egy mobiltelefonnal szinte mindent meg lehet oldani. Na, ez az új generáció nagy lehetősége, olyan tudás, amely az integráció, a piacismeret, a trendek felismerésének, elemzésének alapja lehet, és a versenyképesség egyik mérföldköve.
Mi is történt az elmúlt három évtizedben? Szitokszó lett a szövetkezés, áll a vízgazdálkodás, bezárták a cukorgyárakat, oda a húskombinátok, nem megnyugtató a hazai növényolajipar helyzete. És hogyan hasznosulnak a beruházások: a pályázatokban megszabott működtetési kötelezettség letelte után csak állnak a milliárdok a kihasználatlan épületekben, gépsorokban, feldolgozónak épült csarnokokban, vagy termelésre használják őket?
Az éghajlatváltozás és a környezet károsodása egzisztenciális fenyegetést jelent az EU és az egész világ számára. Cél a klíma semlegesség, a modern erőforrás-hatékonyság, a környezet kímélete, a fenntarthatóság…. Ezek ma már frázisok, de mi történik a valóságban? Betonozzák a szántóföldeket, tarra vágják a védett erdőket, taccsra teszik a növényegészségügyet, sorra pusztítanak a járványok, terjednek az özönnövények, nincs víz, sorolhatnók. De min csodálkozunk? A Földön 1900-ban 1,6, 1950-ben 2,516, 1980-ban 4,450, 2015-ben 8,206 milliárd ember élt. Ehhez képest egyre fogy a termőterület, extenzív módon már alig látható el a robbanásszerűen növekvő népesség.
Mégis, hogyan tovább? Ugyan mindenki számára jó megoldás nem létezik, de egészséges, szakmai alapokon nyugvó, ellenőrizhető kompromisszumok elképzelhetőek. És kellenek is! A sok tiltó rendelkezés mellett jó lenne végre ugyanennyi jó, megfizethető, működtethető pozitív javaslatot is látni.
Harmincöt év telt el a rendszerváltás, huszonegy év a EU-ba történt belépés óta. Azóta csak a fent sorra vett témák forognak a közbeszédben, mindig, mindenkitől ugyanazok a kérdések és válaszok hangzanak el. A harmincöt évnyi mulasztást mennyi idő alatt lehet rendbe hozni? És hogyan? És kikkel? Az önmeghatározásuk szerint az agráriumért dolgozó különféle társadalmi, választott szervezetek eddig mit csináltak, ha már az állami vezetésnek csak annyi sikerült, amennyit tapasztalunk? Az lenne a legnagyobb eredmény, hogy hungarikum lett a karcagi birkapörölt? Ugyan már!
Nos, tulajdonképpen a már a rendszerváltásnak nevezett átállás óta szinte csak ezt az egy szót hallani a politikusainktól, legyenek bármilyen rendűek, rangúak, beosztásúak: kihívás. Milyen kihívásokkal kell megküzdenünk, melyek azok a kihívások, amelyeket meg kell oldanunk, mely kihívásokat kell legyőznünk, hogy kezeljük a jelen és a jövő kihívásait, hogy jó legyen, kihívás, kihívás, kihívás!
Konkrét terveket kérünk, elő az aduásszal, már ha nem terített betlire megy a játék! Mert ami történik, az jobbára csak fohászkodás, ez pedig nem állami feladat. A kihívások állandó hangsúlyozása egyenlő a tehetetlenség folyamatos beismerésével. Nos, a mezőgazdaságban dolgozóknál éppen ez okozza az allergiát. A semmittevésre még nem vagyunk immunisak.
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.