Bálity Csaba: Döntő érvek

A nagy ember kissé lejjebb csúszott a magas támlás székén. Miután befejezte az olvasást, az asztalra ejtette a lapokat. Az első oldalon, a betördelt hasábok közé egy fekete-fehér fényképet illesztettek, a fotó alatt kurzívval szedve a következő szöveg állt: Puskás Ferenc (1927), a világ legjobb csapatának kapitánya Fritz Walterrel zászlót cserél a világbajnoki döntő előtt.
– Mi a gond? – kérdezte a nagy ember az íróasztal túloldalán ülőktől, inkább érdeklődve, mint bosszúsan. A három férfi közül a halvány rózsaszín inget és sötét nyakkendőt viselő szólalt meg először.
– Miklós szerint ez a fejezet így nem lesz jó – mondta tömören, mintha szégyenkezne amiatt, hogy egy ennyire elfoglalt embert piszlicsáré dolgokkal kénytelen zavarni.
– És miért nem lesz jó? – fordult a nagy ember a lábával idegesen doboló, sápadt lektorhoz. Amaz megköszörülte a torkát, és halkan annyit mondott:
– Egyrészt apróbb részletek hiányoznak, másrészt néhol kicsit félrevezetőnek érzem a szöveget.
– Mire gondolsz? – ráncolta homlokát a nagy ember.
– Elsősorban arra – folytatta még mindig halkan a másik –, hogy a döntőt az NSZK nyerte, nem Magyarország.
A nagy ember maga elé meredt egy pillanatra, a szerző nagyot sóhajtott, és a rövid csendet kihasználva magához ragadta a szót.
– Senki nem is mondott mást. De ez még nem jelenti azt, hogy ne a magyar csapat lett volna a világ legjobbja. Egy tankönyvben a jelentéktelen részletek helyett a lényegre kell fókuszálni. Talán nem szerénytelenség a részemről azt mondani, hogy ennek a szempontnak maradéktalanul megfelel a fejezet. Egyébként nyolc-háromra vertük el a németeket! Nyolc-háromra!
A szavakat megnyomva, tagoltan ismételte el az eredményt.
– Kocsis Sanyi egyedül négyet rúgott nekik – fűzte még hozzá, nehogy bárkiben kétség maradjon azzal kapcsolatban, tudja, mit beszél.
– De az még a csoportkörben volt – okvetetlenkedett tovább a lektor.
– És miért érzed ezt annyira fontosnak? – kérdezte a nagy ember őszinte érdeklődéssel.
– Azért, mert az én felkérésem arra vonatkozott, hogy tudományosság szempontjából, a szakma szabályait szem előtt tartva vizsgáljam meg a kéziratot. Ha egy külön fejezetet szentelünk a világbajnokságnak, akkor azért csak le kéne írni, hogy a döntőt végül elveszítettük. Ehhez így nem tudom lektorként adni a nevemet. Ez szakmaiatlan.
– Zoli, te erről mit gondolsz? Mégiscsak a te felelősséged, hogy ezek az új tankönyvek megfeleljenek az elvárásoknak – fordult a nagy ember a rózsaszín ingeshez.
– Nekem tetszik a szöveg – köhintett a fiatalember –, de olyan jelentősnek láttam a nézetkülönbséget a kollégák között, hogy úgy gondoltam, egy hozzád hasonlóan tapasztalt, nagy tudású szakembernek kellene eldöntenie a vitát.
Egy pillanatig habozott, hogy megjegyezze-e, szakmailag nem is érzi magát kompetensnek az állásfoglaláshoz, elvégre a hallgatói önkormányzatban, ahonnan ebbe a főosztályvezetői pozícióba került, nem foglalkoztak efféle kérdésekkel, de aztán arra jutott, ezt kár lenne hangosan kimondani.
– Tehát ha jól értem, szerinted fontosabbak a statisztikai adatok, mint az, hogy a magyar válogatott volt a világ legjobb csapata ebben az időben. Hogy mit üzen ez a mai fiataloknak, nem annyira lényeges, mint az, hogy azon az egyetlen mérkőzésen ki hány gólt szerzett. Jól értem? – fordult a nagy ember ismét az akadékoskodó felé.
A szerző egyetértőn bólogatott, a lektor pedig zavartan fészkelődött, egyre kevésbé volt meggyőződve arról, hogy érdemes volt beleállnia ebbe a konfliktusba. Nem mintha ne lenne igaza, vagy a szerző, aki a habilitációs dolgozatára tíz éve olyan maliciózus bírálatot írt, ne érdemelné meg, hogy megszorongassák, de könnyen maga alatt vághatja ezzel a fát.
– Nem pontosan ezt akarom mondani – ütött meg egy békülékenyebb hangot. – Szerintem is van mozgásterünk abban, hogy egyes részleteket mennyire hangsúlyozunk. És nagyon fontosak a nemzetstratégiai célok is. De azért azt a döntőt végül mégis elveszítettük.
– Miklós eléggé old school ezekben a dolgokban… – vetette közbe a rózsaszín inges.
A nagy ember váratlanul visszakérdezett:
– Hány mérkőzést játszott a magyar csapat ebben az évben?
– Tizennégyet! – vágta rá azonnal a szerző.
– Hányat veszítettünk el?
– Egyetlenegyet!
– És akkor ezen az egyetlenegyen kellene rugóznunk? Szerinted nem haladtuk még meg ezt a fajta gondolkodást, Miklós? Kicsit olyan ez, mintha a Szentírást úgy olvasnánk, hogy nem a mondanivalóra figyelünk, hanem minden részletet szó szerint akarunk értelmezni. Aztán ha valamit nem értünk, belekötünk az élő fába is.
Szeretett bibliai példázatokat használni, kompetensnek is érezte magát ezekben a témákban.
Sűrű csend ült a szobára. A lektor nem tudta eldönteni, hogy csak költői kérdésről van-e szó, vagy a másik választ vár tőle.
– Teljesen igazad van, államtitkár úr! – élénkült fel a szerző. – A magyar csapat volt a világon a legjobb, évek óta veretlen, tele klasszisokkal. Ez a lényeg! Miért kellene azon a részleten rugózni, hogy ezerkilencszázötvennégy július negyedikén ki hány gólt rúgott?
Magától sose használta volna a rugózni kifejezést, de most úgy érezte, ezzel is demonstrálhatja, kivel ért egyet.
– Mert aznap volt a döntő – felelte a lektor. – Természetesen nem szabad elhallgatnunk, hogy a harmadik német gólt kétméteres les előzte meg. Azt is beleírhatjuk, hogy az angol bíró ellenünk fújt, bosszúból a hat-háromért. Az is korrekt megoldás lenne – igyekezett valamiféle kompromisszum irányába mozdulni –, ha azt írnánk, hogy a magyar és a német csapat kétszer találkozott a világbajnokságon, és összességében tíz-hat arányban mi bizonyultunk jobbnak. Csak megjegyzem, hogy ha nincsen a vereség a döntőben, akkor nincsen ötvenhat sem. Ha nincsen ötvenhat, nem vonulnak be a szovjetek. Akkor pedig… – itt hosszú hatásszünetet tartott – …az elmúlt harminc év is egészen másként alakul. Körültekintőnek kell lennünk, mert nagyon sokan gáncsoskodnak, próbálják akadályozni a törekvéseinket! – próbálta menteni a még menthetőt.
– Ez egyszerű spekuláció, nem több! Nem bánom, a gyatra játékvezetés kerüljön be a szövegbe, a többi jó lesz így – zárta le a vitát a nagy ember.
Egyszerre indultak el mindhárman az ajtó felé. A szerző úgy vonult végig a szobán, mint egy győztes hadvezér. A rózsaszín inges nyomta le a kilincset, aztán előreengedte a két kollégáját.
– Zoli! Szeretném, ha önállóbban végeznéd a feladataidat – a nagy ember hangja parancsoló volt. A fiatalember füle elvörösödött, zavartan bólogatott.
– Nincsen időm minden akadékoskodó hülyével személyesen vitatkozni, éppen elég feladat van enélkül is. Örülnék, ha ezzel a Miklóssal nem kellene többet találkoznom.
– Már írtam a HR-nek, intézik – vágta rá a rózsaszín inges sietve.
Egy pillanatig várakozott, van-e még valami, de mivel a főnöke már a Macbook képernyőjére meredt, gyorsan kilépett az irodából, és hangtalanul becsukta maga mögött a párnázott ajtót.