Nem lehet bús-édes nosztalgia nélkül nézni, amint a jó öreg, még szó szerint fapados „elektricska” – villanyvonat – begördül a tátralomnici vasútállomás elé. A századelő hangulatát idéző masiniszta, a kackiás bajuszú forgalmista, a jelzőtáblákat vidáman emelgető kalauznő egyszerre juttatják eszünkbe az 1966-ban készült „Szigorúan ellenőrzött vonatok” című film keserédes jeleneteit, és saját utazásainkat, előbb gyerekként, majd később felnőttként, amikor már mi mutattuk meg a következő nemzedéknek, mi fán terem a vonatozás az itteni hegyek között.
Minden év júniusának elején látványos külsőségek között nyitják meg a tátrai szezont, ami nem csak afféle ünnepséget jelent, de például ettől az időponttól lehet újra használatba venni tucatnyi, a téli időszakban jellemzően elzárt, a jeges-havas időszakban veszélyes turistaútvonalat. Ezek egyikén mentünk végig mi magunk is, miután előbb a Kőpataki tóig, majd onnan a csúcsig utaztunk felvonóval, majd visszatérve félútról gyalog indultunk el lefelé.
A sziklás, köves, de jól kiépített és kitáblázott útvonalon szinte csúcsforgalom volt aznap. Mintha a közép-európai, cseh, lengyel, szlovák, román és magyar, valamint osztrák és német természetjárók alig várták volna, hogy hivatalosan is véget érjen a téli szezon. Még akkor is, ha érkezésünk előtt néhány nappal hó esett a csúcsok közelében, s miközben Ótátrafüreden vagy éppen a Csorba-tó mellett vígan lehetett napozni, addig odafent akár hógolyózhattunk is. Hogy mégis, valóban vége itt a zord időnek, azt a mormoták is jelezték, akik a sziklás kövek között élvezték az enyhébb napsugarakat.
A túrázók színes összetételéből kiviláglott: a Tátra valóban afféle közös, közép-európai szimbólumunk. A hegylánc, amitől mindig elakad a lélegzetünk, és ahol úgy érezzük: monarchiabeli béke lassítja le felgyorsult életritmusunkat. Noha ma már modernebben villanyvonatok közlekednek, kényelmes ülésekkel, azért még itt-ott, egy-egy ünnepen felbukkannak a régebbi szerelvények, a sokak által jól ismert, talán műgyantából készülhetett kemény, piros, kétszemélyes ülésekkel, s a tempóval, ami mellett könnyedén ki lehetett szűrni az erdei szamócákat a páfrányok alatt. A közutat keresztezve a sorompóknál figyelmeztető hang jelzi az autósoknak, meg kell állniuk, nem ártana ilyesmit bevezetni a hazai átjárókban is. Az állomások többségén megmaradtak a régi kis csehók, a hangulatos restik, ahol a frissen csapolt sör mellé jól esik a füstölt sajtfonat vagy éppen dél időben a bryndzove halusky. Ez nem tévesztendő össze a sztrapacskával, még ha tésztájában ugyanaz is: előbbi juhtúróval és szalonnával, utóbbi párolt savanyú káposztával készül. S akkor még szót sem ejtettünk a demikátról, a fehérjedús juhtúrós levesről, amit egy hosszú út végén hálásan köszönnek meg elfáradt izmaink és inaink.
Apropó: inak. Túratársunk bokája egy rossz lépés miatt kificamodott, s igaz, hogy az első felvonóállomásig hősiesen elevickélt, majd jegelte, bugyolálta, ahogy tudta, ám szombat kora estére úgy érezte, talán mégis jobb lenne orvosnak megmutatni azt. A közeli poprádi kórház ügyeletén beérkezte után tíz perccel már a röntgen készült, fél óra elteltével pedig a duzzanat bekenve, bekötve, ő maga pedig jó tanácsokkal ellátva vissza is ért vacsoraidőre. A magyar ellátási ritmushoz szokott lélek mindezt kissé hüledezve mesélte szlovák barátainknak, akik legalább félig-meddig megnyugtatták: talán szerencséje volt, síszezonban nem ment volna ilyen könnyedén.
A szezonnyitó hétvégén nem kevés magyar honfitársunkkal találkoztunk a túraterepeken. Akiket megszólítottunk, arról meséltek: már gyerekként is ide jártak kirándulni, és ma is ezt a helyet választják, ha síelni vagy éppen túrázni akarnak. A Tátra – noha az utóbbi időben az árak itt is emelkedtek, s az euróárfolyam hektikus ingadozásai épp a magyar pénztárcákat viselték meg leginkább –, még mindig olcsóbb, mint eltölteni egy hétvégét vagy akár egy hetet az osztrák vagy a svájci Alpokban.
Honfitársaink többségének a Csorba-tó és Ótátrafüred a két legfontosabb célpontja, előbbi partján a Kempinski, utóbbinál a Grand Hotel vagy a Bellevue a favorit. Népszerűek a Magyarországról ide induló nosztalgiavonatok is, hiszen sokan régen is vonattal utaztak a Tátrába, s ezt az élményt újra át akarják élni. Megjegyezték: a térség minden települése a magyarok számára úgymond „nosztalgia régió” mert fiatalkorukban ide jártak nyaralni, és az emlékek miatt felnőttként is visszajönnek. Különösen fontos a Magas-Tátra abból a szempontból, mert ez volt „A HEGY” a magyarok számára a rendszerváltás előtt, és utána is, talán annyi különbséggel, hogy az akkori fiatalok mostanra idősebbek lettek, több pénzük van és ezért kényelmesebb körülményeket is hajlandók megfizetni.
Lengyelek, románok, litvánok, magyarok
Nemcsak a magyarok számára vonzó a Tátra: az elmúlt húsz évben a legutóbbi szezonban regisztrálták a legtöbb szlovákiai vendéget – tudtuk meg Lucia Blaškovától, a Magas-Tátra Régió Regionális Idegenforgalmi Szervezetének ügyvezető igazgatójától. A téli hónapok alatt több mint 200 ezer szlovákiai vendég szállt meg a régióban, és a belföldi turisták tették ki a látogatók legnagyobb részét. Számuk 5,3 százalékkal nőtt, az eltöltött vendégéjszakák száma pedig 0,7 százalékkal emelkedett. Hosszú évek után először a lengyel turisták megelőzték a cseheket, akik eddig a második helyen álltak a nemzetiségi rangsorban. A lengyeleknél 15 százaélkos növekedést jegyeztek, 19 százalékkal több román és 20 százalékkal több brit vendég érkezett, míg a litván turisták száma negyedével emelkedett.
A legtöbb vendégéjszakát a lengyel látogatók töltötték el, közel 72 000-et, őket a csehek követték mintegy 64 000 éjszakával. A téli szezon összesített eredménye 5 százalékos éves növekedést mutat a vendégszámban, 2 százalékos emelkedést a vendégéjszakák terén, amivel meghaladták az addigi rekordnak számító 2019-es adatokat is – tette hozzá az igazgató, kiemelve, hogy a legsikeresebb hónap december volt, amely a márciusi alacsonyabb foglaltság ellenére is pozitív mérleget hozott. A Magas-Tátra régiót Liptóval együtt közel 10 000 romániai vendég látogatta meg az említett időszakban, ami történelmi rekordnak számít az ebből az országból érkező turisták számában. Románia és Litvánia a leggyorsabban növekvő piacok közé tartoznak, Litvánia esetében a látogatók és a vendégéjszakák száma is több mint 22 százalékkal nőtt.
Sona Jelinkova, a budapesti Szlovák Turisztikai Képviselet vezetője mindehhez hozzátette: a hivatalos adatok szerint tavaly 29 ezer magyar vendéget regisztráltak a régióban, s legtöbbjük a téli síszezont töltötte a Magas-Tátrában.
Új fák a régiek helyén
Huszonegy évvel ezelőtt, 2004. november 19-én olyan természeti katasztrófa történt, amely évtizedekre megváltoztatta a Föld legkisebb magashegységét: aznap délután és éjszaka szokatlanul erős szélvihar söpört végig a Magas-Tátra déli lejtőin, hatalmas károkat hagyva maga után. A vihar következtében közel 13 ezer hektárnyi erdő pusztult el. A szélvihar kidöntött vagy kettétört mintegy hárommillió köbméter fát, a több órán át tartó viharos szél mindent elsöpört, ami az útjába került – emlékezett vissza a tragikus napokra a magas-tatra.info. A több ezer kidöntött fa gyufaszálként hevert egymáson, a szélerősség a Lomnici-csúcson elérte a 170 km/órát, a Kő-pataki-tónál a 200 km/órát, az erdő felső határánál pedig a 230 km/órát.
Aki két évtized elteltével erre jár, még jól látja a pusztítás nyomait, de azt is, hogy a természet minden erejével próbálja újraéleszteni magát. Ott, ahol a legmagasabb szintű védettség miatt nem lehetett kitermelni az elpusztult fákat, vegyes összetételű fiatal erdő növekszik. Még az erdészeket is meglepte a természetes regeneráció gyorsasága, amely egyébként a szélvihar által érintett terület mintegy 50 százalékát érinti. Ahol pedig lehetőség volt az újratelepítésre, ma már akár tíz-tizenkét méter magasan is állnak a fák a régiek helyén.
