Elmúlt nyolcvanéves, amikor először elgondolkozott, mi legyen hatalmas családi könyvtárával. Fiatal kora óta szenvedélyesen gyűjtötte, és olvasta a könyveket, amelyek egy idő után sehogyan sem fértek el abban a kétszobás lakásban, ahol feleségével és két gyerekével élt. Egy költözés ezen később segített. Történésznek készült, levéltáros lett, majd múzeumigazgatóként ment nyugdíjba. Marandó életművet nem hagyott hátra. Ebben témaválasztása is megakadályozta. Ideológiailag bármilyen kurrensnek számított a vidéki munkásmozgalmak történetének megírása, különösebb éleslátásra nem volt szükség, hogy a politikai rendszer múltával ez a téma senkit nem fog érdekelni. Bár megírása pillanatában a helyzet ettől alig különbözött. Nem kizárólag azért, mert a legnagyobb jóindulattal alig valamit lehetett ilyen címszó alatt összekaparni, noha a fennálló hatalom a baloldali mozgalmak korai jelenlétével, azok tömeges jellegével szerette volna alátámasztani, hogy nem kizárólag Moszkvából érkezett politikai program megvalósítása zajlott idehaza 1948 után.
Utólag már nehezen eldönthető, hogy a kutatói képességek józan felmérése vagy a politikai igazodás játszott-e nagyobb szerepet abban, hogy valaki a munkásmozgalom történetét kutassa. Vagy éppen az, hogy az ilyen témájú munkák kiadására és megjelentetésére megkülönböztetett figyelmet fordított a hatalom. Ezekre a nagyalakú, kemény kötéses, fotókkal gazdagon ellátott kötetekre mindig akad pénz és kiadó, hogy aztán a könyvtárak polcain landoljanak, és senki ne vegye azokat kézbe.
Mindettől függetlenül magánkönyvtára szépen gyarapodott. Szűk kutatási területe ellenére, tengernyi dolog érdekelte. Olvasottsága messze túlterjedt szakmáján. Márquezről, Hemingwayről, Thomas Mannról, Bulgakovról sokat tudott, mert valamennyi művüket olvasta, és ez a látszatra szenvtelen személyiség szellemileg izgalomba jött, ha legkedvesebb íróiról beszélhetett.
Fia bámulatosan okos, már általános iskolában olyan olvasottsággal rendelkező diák volt, akit akkor is tisztelnem kellett, ha kamaszként nem ez volt a legerősebb tulajdonságom. Megmagyarázhatatlan, hogy szakmai értelemben nem lett belőle semmi.
A nyugdíjas múzeumigazgató, aki a megye kulturális intézményeinek vezetőit korábbi szerepköréből adódóan jól ismerte, szerette volna sokezres könyvgyűjteményét halála után a megyei vagy városi könyvtárnak, esetleg a megyei múzeumnak adományozni. Bekövetkezett, amire nem számított: a kötetek senkinek sem kellettek. A kor könyvkiadásának nagy példányszámban kiadott műveiből állt a magángyűjtemény, amik hiánytalanul ott sorakoztak a könyvtárak polcain. Mások mellett a maguk korában megkerülhetetlennek gondolt magyar szerzők sokaságának kötetei, amiket ma már nem olvas senki. A kölcsönzési statisztikák erről kijózanítóan pontos képet adnak.
Úgy halt meg, hogy bármennyire szerette volna, nem tudta megoldani könyvtára elhelyezését. A könyveknek ebben az értelemben is megvan a maguk sorsa, vagy inkább sorstalansága.