A kislány sírva, tehetetlenül követte a szülőt. Épp akkor mentek ki az ajtón, amikor én is végeztem. Az anya megfogta a kislány karját, jól megrázta és közölte vele, hogy nagyon csúnyán néz ki, ha ordít, mint a fába szorult féreg, és szégyent hoz rá más emberek előtt a boltban.
Döbbentem álltam, csóváltam a fejemet és nem értettem a jelenetet. Legszívesebben odamentem volna a copfos kislányhoz, megöleltem volna és a fülébe súgtam volna, hogy egyáltalán nem csúnya, igenis szép, és semmi baj nincs azzal, ha sír, ha dühös, mert vannak érzelmek, amelyek így törnek ki az emberből, és ez természetes. Akár öt évesen, akár ötven évesen. Viszont az anyuka olyan szúrós szemmel nézett rám is, hogy inkább hagytam a dolgot, mert utána ismét a kislány lesz a hibás, ha esetleg közbelépek.
A kislány viselkedése nem feltétlenül hiszti volt. Lehetett segélykérés is, mert valamije fájt, mert szomjas volt, mert véletlenül rálépett valaki a lábára, amíg az anyuka a ránctalanító krémek dobozát olvasgatta.
Szidások, becsmérlések, amiket a szülők olyan könnyedén osztanak, bele sem gondolva, hogy ezek a mondatok mennyire károsak, és milyen hatással lehetnek egy ember egész életére. Ha ez a kislány még sokszor hallja majd ezt a mondatot, egyszerűen leszokik a sírásról, nem fogja tudni kimutatni az érzelmeit, de megfogalmazni sem tudja majd azokat.
„Sírni nem szabad, mert akkor csúnya vagyok, akkor mindenki megvetően néz rám. „
Ez lesz számára az üzenet. Egy társadalom akkor kezd el igazán változni, ha először a gyermekekkel bánik megfelelően. A szidalmazásokból és a pofonokból csak a megaláztatás érzése, és az ütések ereje marad meg, kevésbé adnak ezek a módszerek önbizalmat az életre. A változások mindig alulról indulnak, és milyen jó lenne, ha leszoknánk arról, hogy megalázva, bántalmazva nevelünk.
