Akad hasonlóság a felcsúti kisvasút meghosszabbítása és a magyar iparpolitika céljai között, mind a kettő azonos tőről fakad: csakazértis! A vasútvonal bővítésének tervei 2019 óta készen állnak, de ennél több eddig nem történt. Ugyanakkor a kormány iparfejlesztési terveit még átjárja az akaratkultusz rabságának szelleme. Orbán Viktor az év elején belengette, hogy idén 100 új gyár épül Magyarországon. Bár még a makrogazdaságban járatos szakemberek is tágra nyitott szemekkel találgatták, hogy mit is tartalmazhat a miniszterelnök listája, de fel sem ocsúdhattak az ámulatukból, amikor Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter áprilisban tovább emelte a tétet, s már 150-et ígért, és sejtelmesen ezt még azzal is megtoldotta, hogy a több, mint tízmilliárd forintot megmozgató beruházási lista hamarosan nyilvános lesz.
A honi szíveket megmelengető közeljövőről szóló szép ábránd az okból született, hogy a kormány azon dolgozik, hogy „a lehető legnagyobb gazdasági növekedést érje el ebben a negatív külső európai környezetben”. Mindenesetre sajátos, hogy a tárcavezető azt az az egyébként valóban nem túl fényes európai külső környezetet érzi negatívnak, amely teljesítményének Magyarország jó, ha a felét produkálja. Ha hinni lehet Fónagy Jánosnak, Nagy Márton számos csúsztatást megélt, veterán, 83 éves miniszterhelyettesének, akkor az év végéig addig ösztönzik, ösztönözgetik a beruházásokat, amíg előbb-utóbb növekedni fognak. Nem úgy, mint az ipari termelés, amely még mindig 5,0 százalékos mínuszban van az előző évhez képest. S a visszaesés főként a vegetáló akkumulátorgyártásnak köszönhető. Az iparban nincsenek nagy leépítések, inkább a részmunkaidőt és a műszakleállításokat alkalmazzák. Miközben a dolgozók jövedelme és biztonsága folyamatosan romlik. A statisztikai adatok erről csakazértsem szólnak!