Visszakényszerítés az ázsiai zsákutcába – 36 éve így írta le egy ígéretes karrier előtt álló, akkor még egészséges értékrendűnek tűnő fiatalember az 1956-os forradalom leverését. A megfogalmazásban az Ázsia természetesen csak szimbólum (nyilván nem Szingapúrra gondolt): a pontos kifejezés a szovjetizáció lett volna, mint ahogyan annak, amit mostanában művel, meghamisítva a saját korábbi hitvallását, a putyinizáció a szabatos leírása. A zsákutca és a visszakényszerítés (szándéka) azonban ma is stimmel: egyre több a putyini mintájú jogfosztó törvény, és közben egyre reménytelenebb képet fest az összes gazdasági-társadalmi mutatónk. „Csupán” annyi a különbség, hogy amit 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén problémaként azonosított – sőt, küzdeni is próbált ellene, még ha csak szóban is –, azt ma az ő vezetésével a saját kormánya intézi.
Különleges életpályának is mondhatnánk, de diktátoroknál és diktátorjelölteknél inkább tipikus: ismerünk jó párat belőlük, akiket pont addig érdekelt mások szabadsága, amíg hivatkozni lehetett rá a hatalom megszerzése közben. Ami az orbáni pályaívet egyedivé teszi, az sokkal inkább a végkifejlet. Ha csak az uralmi helyzeteket nézzük, az utazás a polgári Magyarország meghirdetésével indult: még ha nem is igaz, hogy az első Orbán-kormányt a magyar polgárság emelte trónra, annyi mindenképpen kijelenthető, hogy azok az emberek szavaztak nagy tömegben rájuk, akik nyugati mintájú polgári fejlődést szerettek volna látni Magyarországon. Majd a történészek meg a lélekbúvárok kibogozzák, hogyan adódott a 2002-es (meg a 2006-os) vereségből az a következtetés, hogy erre a rétegre támaszkodva nem lehet nyerni, de az kétségtelen, hogy megfogalmazódott benne a konklúzió, és soha többé nem próbálkozott polgárosítással, vagyis a szellemi és gazdasági értelemben is önálló polgárokra mint politikai bázisra épülő hatalomgyakorlással. Az elmúlt tizenöt év sokkal inkább a félbemaradt – eleve csak félszívvel megkezdett, és rendkívül vontatottan haladó – polgári fejlődésünk erőszakos visszafordításának kísérlete. Részletesebben: a személyi függőségek új rendszere, a helyi és az országos hatalomnak kiszolgáltatott egzisztenciák, öncélú központosítás, az állampolgárok tömeges kiskorúsítása, ideológiai igazodási kényszer, a társadalmi mobilizáció fékezése. Amit pedig most látunk – a kegyelmi botrány és a Tisza felbukkanása óta –, az valójában a polgárok lázadása: az a polgárság, amelyet a Fidesz 1998-ban vizionált (utóbb bevallottan csak politikai termékként), mintha most lenne kicsírázóban. Lehet erre legyinteni, lehet alulértékelni, de tényleg vannak ráutaló jelek: eltartja a pártját, az újságjait – néha a színházait is –, nem kér az ideológiai átnevelésből, a lábával szavaz, ha itthon nem kapja meg, amit akar, és egyre többször nyíltan ellentmond a hatalomnak. Azaz saját normarendszere van (magasabbrendű, mint a Fideszé, ebből lett a botrány a kegyelmi ügyben), elvárásokat fogalmaz meg, az adójáért szolgáltatásokat vár el, az utcára megy a jogaiért, és egyértelműen nyugati mintájú fejlődést akar – pont úgy, mint a polgárok.
A helyzet azért duplán paradox, mert a folyamatnak két katalizátora van. Az egyik a múltját megtagadó, önmagát és az eredeti szavazóit szembeköpő, a polgárságot eláruló Fidesz, a másik pedig a jókor érkező Tisza: nem az utóbbi hirdette meg a polgári forradalmat, csak felismerte, hogy van rá igény, és becsatornázta a nagypolitikába.
Orbán Viktor pedig azzal a politikai örökséggel vonul be a történelembe, hogy ő az, aki polgárosíthatta volna Magyarországot – minden feltétel; a kedvező külső környezet és a pénz is adott volt hozzá –, de eljátszotta és inkább az Orbán-Lévai család gazdagítására használta fel az ezer évente egyszer adódó esélyt. Ez lesz a neve mellett a tankönyvekben, mert nincs más, ami a NER-ből akár csak tíz esztendő távlatában fennmaradna: ő volt az, aki kisiklatta a polgárosodás kísérletét, de annyira túltolta, hogy végül éppen az ő rezsimjével szemben született meg valami, amiből kis szerencsével akár a polgári Magyarország is kisarjadhat.