Van valami közös Szerb Antalban és egy csapongó diákban: egyiket sem akarta megérteni a környezete. Az író rövid élete ellenére hihetetlen életművet hagyott hátra, az Utas és holdvilág című regénye hosszú idő óta az egyik legolvasottabb magyar könyv – pedig sokáig az irodalomtudomány nem igazán tudott mit kezdeni az íróval, így háttérbe is szorította. „Azért nem kanonizáltak egy ilyen embert, mert túlságosan sokszínű és túlságosan is szórakoztató volt. Az ő agyában nem volt magasabb és alacsonyabb rendű irodalom. Van egy ilyen elképzelés, hogy a nagy irodalmaknak unalmasnak kell lenniük, pedig az irodalom izgalmas dolog, merjünk letenni unalmas könyveket.” – fejtette ki Prieger Zsolt a Szerb Antal halálának 80. évfordulójára szerkesztett, Egy évem Szerb Antallal című könyvének bemutatóján. A kötet minden napra ellát minket egy gondolattal Szerb Antaltól azzal a céllal, hogy megismertesse azt a sokszínűséget, amely munkásságát jellemezte. Az író, zenész reményei szerint ebben a „fókuszálatlan világban figyelni tanít” majd. Prieger Zsolt évek óta oktat fiatalokat, szerinte ez az új kötet „kapudrog” lehet a számukra is Szerbhez és akár az olvasáshoz is. Oktatási módszere – saját bevallása szerint mint egy „jóval bénább Holt költők társasága” - is ezen a megértésen alapul: „Szerb Antal is csapongó volt, miközben manapság ott van az iskolában a csapongó gyerek, akinek igenis vannak értékei a csapongás közepette. Az iskolában azt akarjuk sokuktól, hogy mások legyenek, mint amik. Erre ott van sajnos sok szomorú szemű huszonéves.” – emelte ki Prieger Zsolt. Véleménye szerint ugyanúgy félreértjük őket sokszor, mint a tömegközlekedésen mobiljukat búvó embereket: „akikről honnan tudjuk, nem épp Szerb Antalt olvasnak?” – tette fel a kérdést. Prieger szerint csak az utat kell megtalálni hozzájuk: „Különben is, Szerb Antal nagyon jól oktatható a fiatal generációnak, mert ha van rá szemünk, rengeteg párhuzamot állapíthatunk meg a mai és akkor korral – már persze nem úgy, ahogy manapság divatos hangoztatni, hogy a harmincas éveket éljük újra. Bár ebben is sok igazság van.” – teszi hozzá.
A megismerés saját magunk által szabta korlátairól beszélt Molnár Janka Sára fizikus, influenszer, Kemenesi Gábor virológus és Sudár Balázs történész is, egy olyan korban, amikor a dezinformáció futótűzként terjed, és még csak nem is kell hozzá feltétlenül egy vírus, egy háború, elég egy vulkánkitörés is.
„Ha csak az alapján ítélnénk meg a társadalmat, hogy miket kommentelnek a közösségi médiában, akkor azt gondolhatnánk, hogy többnyire tudományellenesek vagyunk. Nagyon ritka ugyanis, hogy valaki azt írja le: egyetértek. De még a buta kommenteknek is van értelme, mert így megtudható, mit gondolnak a kétkedők.”
– beszélt tapasztalatairól Molnár Janka Sára, aki a részben a TikTokon népszerűsíti tudományos tartalmait. Sudár Balázs történész is hasonlóan látta, sokféle közegben tartott előadásain: „Vannak, akik kifejezetten utaznak rám, azért jönnek el, hogy vitatkozhassanak.” Hozzátette, sose feledjük, mi a különbség a vélemény és az állítás között – véleménye szerint ez most elmosódni látszik. A virológus Kemenesi Gábor hozzátette, a boszorkányperek szükségességét is próbálták megcáfolni a kortársak és nézzük, mi lett a hatása. A kétely problémája kortalan: „Ez a probléma mindig jelen volt, most is el kell szenvednie a tudománynak időről-időre a pofonokat.” – mondja Kemenesi.
A megszólalók Tuboly Ádám Tamás kérdésére abban mindannyian egyetértettek, hogy a megismerésben a tudósoknak is felelőssége van: a tudománynak el kell felejtenie a gőgöt, amely körülveszi, mert a gőg a hitelesség rovására megy. „A tudósok úgy állnak a tudományhoz, hogy ez evidencia, hogy van. Pedig a tudomány kis része tartja csak el magát, így joggal kérdőjelezi meg azt a társadalom.” – mondta Sudár. A fizikus, a virológus és a történész is kiemelte, még mindig jóval több ember érdeklődik a tudomány iránt, mint aki nem, de még sokaknak meg kell értenie azt, hogy a tudomány egy ilyen műfaj: vannak dolgok amelyekre – egyelőre – nem tudja a választ. Ekkor lép életbe a világos kommunikáció kulcsfontosságú szerepe: „Veszélyhelyzetben, a COVID mutatta meg, hogyan és miért kellene hasznosan kommunikálni. Ez egy tanulság volt, hogy a tudomány működésének a „nem tudom” szerves része – a tudósban viszont bízni kell, nem hinni.” – emelte ki Kemenesi.
