A Nemzeti Összetartozás Napját rögzítő 2010. évi XLV. törvény leszögezi: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Június negyedikén a történelmünk egyik legnagyobb, magyarságot érő tragédiájára, hazánk megcsonkítására, a magyarok közé húzott államhatárokra emlékezünk. A gyász egyben emlékeztet minket arra is, hogy a történelem visszatérő módon állítja a magyar nemzetet ilyen kihívások elé, és egy évezred tragédiái is kevesek voltak ahhoz, hogy végleg elbukjunk. Válaszom is van arra, miért maradtunk meg: a magyarok legsikeresebb korszakai mindig valamilyen közös, nemzeti cél mentén bontakoztak ki.
Ezért ma sem csak egyetlen, mégoly tragikus veszteség évfordulóját tenném szóvá, hanem emlékeztetni szeretnék egyúttal az odáig vezető és az azóta megtett közös utunkra.
Már önmagában az szinte csoda, hogy még ma is milliók értik, amit ezen a nyelven mondok és írok. Évezredes makacssággal óvjuk, fejlesztjük azt a nyelvet, amely önmagában alkalmas a mai emléknap egyik próbakövének: azokról szól ez a nap, akik értik ezeket a magyar mondatokat.
A mai évfordulón gyakran és jogos fájdalommal kerülnek elő száz-százötvenéves országtérképek. Hogyne fájna Trianon! De azt kérem, tekintsünk aztán más térképekre is, korábbi atlaszokra. A honfoglaló magyarok vándorlását, a Kárpát-medence meghódítását, a folyamatos háborúk korát, százötven év török megszállást, majd a küzdelmet a Habsburgokkal, végül a tragikus huszadik századot. Nézzünk végig ezeken is: Magyarország soha nem egy szigetország volt, ahol békén fejlődik a nemzet. A mi erőnk a nehézségek leküzdésében van, fogalmazhatnék úgy is, hogy túlélő nemzet vagyunk.
Ez pedig azt is jelenti, hogy a kudarcaink, tragédiánk sora alakította a sorsunkat. Rákóczi szabadságharca bár elbukott, de a szatmári béke lett a nemzet megmaradásának egyik záloga. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése tragikus, de a nemzet összefogását, Arad mártírjainak áldozatát, a szabadságot megízlelt alávetettek élményét már nem lehetett semmissé tenni. Később ez lett az alapja a kiegyezésnek és a magyar történelem talán legnagyobb fejlődést hozó, legsikeresebb évtizedeinek. Ezért mondom azt, hogy
Trianon gyásza mellett vegyük komolyan azt is, hogy ez a napot a Nemzeti Összetartozás Napjának hívjuk. Ünnepeljük a lehetőséget és vállaljuk fel a felelősséget, hogy ma is módot találhatunk arra, hogy magyar a magyarral együtt tarthasson.
Milyen kihívásokat jelent ez ma és a jövőben?
A közelmúlt politikai aktualitása is mondatja velem, hogy ismét elő kell venni a magyarság közös iránytűjét.
Helyes, hogy nemrég Romániában a szavazók józanabb többsége, benne az erdélyi magyarság meg tudta akadályozni, hogy a magyarellenes George Simion hatalomra kerüljön. Óriási hiba lenne, ha nem az erdélyi magyarság döntene arról, hogy kit támogasson bármely választáson.
Ugyanerre az iránytűre lesz szükség jövő tavasszal, a hazai választásokon is. Mondhatjuk: ha valamire jó volt a Simion-fiaskó, az az, hogy 2026-ban már talán egyetlen hazai erő sem próbál a határon túli magyarok ellenében kampányolni. Baloldali hazafiként hosszú ideje küzdök azért, hogy végre közös ügy legyen az elszakított országrészeken élők magyarságának megőrzése, az anyaországi köldökzsinór fenntartása – talán 2026-ban lesz az első olyan magyarországi választás, ahol minden politikai közösségnek érvényes üzenete lesz a határon túliak felé is.
Szintén nem okoz meglepetést, ha az anyaország felelősségén túl az európai lehetőségeket is hangsúlyozom. Helyes, hogy magyar állampolgár lehet a határon túli magyar. Szomszédsági vitáinkat javarészt rendezte az EU és Schengen. Vámok és bürokratikus terhek nélkül kereskedhet, vállalkozhat, tanulhat egymásnál a magyarság anélkül, hogy érzékelné, ehhez a Trianonban meghúzott, egykor vérvörös vonalakat kell átlépni. A nemzeti siker előfeltétele a közös, a magyar nemzet tagjait egybeterelő cél, hogy minden európai magyar békességben élhessen szülőföldjén, garantálva legyen számára a magyar anyanyelv használata.
Itt pedig hadd említsek meg valamit, amit talán szokatlan ezen a napon. Meggyőződésem, hogy a nemzeti összetartozás eredeti gondolatát komolyan véve a békediktátum által a határainkon kívül rekedtek mellett ma foglalkozni kell a magyarok egy másik, növekvő csoportjával is, akik szintén más országokban élnek. Amennyiben áldásként, lehetőségként értékeljük, hogy egy erdélyi vagy felvidéki magyar az EU miatt „közelebb” került hozzánk, akkor figyeljünk arra is, hogy ugyanaz az unió a négy alapszabadság biztosításával lehetőséget ad arra, hogy az anyaországban született, tanult magyarok más európai országban folytathassák az életüket.
Az a magyar nemzet, amely tagjai összetartozását fontos célként jelöli meg, figyeljen a londoni, berlini, milánói magyarokra is! Ugyanolyan erős köteléket kell fenntartanunk az elköltözők százezreivel, mint az országcsonkítással elvesztett magyarsággal. Itt a jelenlegi kormánynak van felelősége, míg ugyanis az ellenzék egy része a határon túli magyarokat kritizálta azok többségi fideszes szavazatai miatt, addig a Fidesz a nyugatra költözőket diszkriminálja és kárhoztatja – hiszen ezek a magyarok az elmúlt 15 évben a NER kritikájaként is hagyták el az országot, jó eséllyel ellenzéki szavazók.
Végül pedig egészen röviden az eszközökről. Szerintem itt a két túlzó és leegyszerűsítő álláspont a legnagyobb hiba, amit el kell kerülnünk: míg a konzervatívok, nacionalisták egy része amolyan skanzenként tekint a határon túli magyarok településeire, közösségeire, addig a hagyományos progresszív gondolat oda konkludál, hogy „csak” egy európai város legyen Kolozsvár vagy Szabadka. Szerintem pedig az a cél, hogy egyszerre őrizzük és tárjuk fel a közös kulturális örökségünket, működtessünk egymást erősítő gazdasági vállalkozásokat, legyünk egymás jelenének a részei a ma művészetében, tudományában is.
Zárásként a sok elméleti kérdést követően van egy nagyon gyakorlatias közös feladatunk: tegyünk meg minden tőlünk telhetőt egyik közös nemzeti kincsünk, a parajdi sóbánya és környékének megmentésért, újjáépítésért. Szerintem nincs magasztosabb dolog, mint amikor a magyarok közti szolidaritásnak nem állhatja útját semmilyen határ.
A szerző az MSZP parlamenti képviselője, az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága alelnöke.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.