„Elég a piszkos politikai alkukból. Döntsön közvetlenül a nép arról, hogy ki vezesse a hazánkat!” – tette le a garast a közvetlen államfőválasztás mellett Magyar Péter pártja, a Tisza nevében, hozzátéve, „három évtized hamis politikai alkui után itt az idő”, hogy az emberek döntsenek.
Vélhetően eszébe sem jutott, de Magyar ezzel egy platformra került a rendszerváltás előtti MSZP-vel. A szocialisták kardoskodtak ugyanis a közvetlen államfőválasztás mellett még ’89 végén, remélve, hogy ezzel prominensüket, Pozsgay Imrét emelhetik a köztársasági elnöki pozícióba hónapokkal az első szabad parlamenti voksolás előtt. Mindez együtt járt volna az állampárt valamiféle hatalomátmentésével, nem véletlen, hogy az SZDSZ és a Fidesz ellenezte a közvetlen választást, s négyigenes népszavazás keretében sikerült is megvétózniuk, ezzel megágyazva a voksolás utáni, az ügyben újból kiírt népszavazás bukásának.
Mindezt hamis politikai alkuként tálalni legalábbis a múlt átfestése, főként az első köztársasági elnökök ténykedése után: Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László tevékenysége ugyanis megfelelt egy államfőtől elvártaknak. Az elnöki rendszert a regnáló kormánypártok üresítették ki kétharmados kormányzásuk során: rendre szalmabábként viselkedő pártkatonákat küldtek a Sándor-palotába, akikről mindent elmond, hogy Schmitt Pál és Novák Katalin etikai okokból lemondani kényszerültek, Áder János és a regnáló Sulyok Tamás pedig meglehetősen karcos jelzős szerkezetként él a népnyelvben.
Ezek alapján viszont érthető Magyar felvetése, hiszen egy közvetlen elnökválasztás lehetőséget adna rá, hogy ne az aktuálisan regnáló kormány – vagy éppen, mint 2010 óta Orbán Viktor – döntsön az államfőről. Aki, bár valós hatalommal alig rendelkezik, ám mégis szuverén, politika felett álló személyiséggé válhatna. Vasalgatós, főzőcskézős golyóstoll helyett szimbolikus ellensúllyá egy kontrollját vesztett hatalommal szemben.