Angela Merkel külpolitikájának utólagos megítélése nem egyszerű. Sok bírálat éri egyebek mellett amiatt, hogy nem lépett fel keményen Vlagyimir Putyinnal szemben a 2014-es krími megszállás idején. Ha ugyanis is határozottabb lett volna, az orosz elnök talán meg sem támadta volna 2022-ben Ukrajnát, vélekednek. Ezt logikus ugyan feltételezni, de sokan elfelejtkeznek arról, hogy a 2010-es évek közepén nem is lett volna európai partnere ahhoz, hogy esetleg szankciókat vezessenek be Oroszországgal szemben. Nem volt meg a politikai akarat egyetlen más európai fővárosban sem.
A másik ilyen állandó vitatéma Merkelnek az Orbán Viktorral kapcsolatos politikája. E tekintetben jogosnak tűnnek a bírálatok. A volt kancellár alapelve az volt, egyetlen európai politikai vezetőnek sem állhat érdekében az, hogy kifelé kacsintgasson az EU-ból, így igenis kordában tarthatja a magyar kormányfőt, méghozzá oly módon, hogy közel tartja magához az Európai Néppárton keresztül. A kancellár azonban tévedett. Túl későn tért észhez nem csak ő, hanem az EU is. A demokrácia már omladozott Magyarországon, amikor – Merkel kancellárságának vége felé - eljutottak arra a következtetésre: csak a pénzügyi szankciók jelenthetnek megoldást.
Most már azok sem. Németországban azonban ráébredtek arra, változtatni kell a külpolitikában, nem követhetik el ugyanazt a hibát, amit a Merkel-érában. Ez a „lelkiismeret-vizsgálat” azonban nem gyors folyamat. Olaf Scholz mintha kötelező rossznak tartotta volna a kül- és az Európa-politikát, alig foglalkozott Orbánnal és Magyarországgal, miközben a külügyi tárcát irányító Zöldek keményebb fellépést szorgalmaztak.
Friedrich Merz kancellár azonban teljesen más utat választott. Magához vonta a német diplomácia vezetését, alapvetően nem is párttársa, Johan Wadephul irányítja a külpolitikát, hanem ő maga. Merz belátta, Németország nem engedheti meg magának azt, hogy a mai bizonytalan geopolitikai helyzetben ne legyen az EU vezető ereje, és szakít azzal a régi hagyománnyal is, hogy Németország nem áll bele a Magyarországgal szembeni konfliktusokba. Már jóval májusi hivatalba lépése előtt olyan hírek láttak napvilágot, amelyek szerint Merz és Macron olyan jogi megoldáson dolgozik, melynek révén elvennék a vétók élét. Úgy vélik: a mai, Trump és Putyin által megnehezített világban az EU egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy teret engedjen olyanoknak, akik már egyre leplezetlenebbül lépnek fel az agresszor mellett.
A német külpolitikai irányváltás és a „bekeményítés” jele volt a napokban az a Merz nyilatkozat is, amelyben nyíltan további forrásmegvonásokkal fenyegette meg Magyarországot és Szlovákiát a jogállamiság megsértése miatt. Ha Berlin minden korábbinál keményebben lép fel a magyar jogsértésekkel szemben, s nem a német gazdasági érdekeket, hanem a demokráciát helyezi előtérbe, az nagyon fog fájni a magyar kormánynak. Aggasztó azonban, hogy már nincs olyan erő, ami Orbánékat visszaterelné a normalitás útjára. Úgy viselkednek, mintha nem lenne holnap. Pedig bármennyire meglepő is: az időt még a magyar kormányfő sem képes megállítani.
