Eljött lassan az ideje, hogy lándzsás útifűszirupot készítsek, fenyőrüggyel. Ilyenkor óhatatlanul eszembe jut apám. Nem mondom, hogy máskor nem, mert nagyon is, főleg ha az erdőt járom, ismeretlen madárhangot hallok, de nem tudom felhívni, hogy megmutassam neki, s hogy elárulja, melyiküké. Háromnak a hangját utánozni is tudom a két tenyeremmel: a vadgerléét, a kakukkét és a fiatal bagolyét. Ő tanította meg, hogyan formázzam a két kezemet úgy, hogy kis üreget képezve előcsalogassak belőle hangokat.
Közülük a kakukk a legmókásabb, egészen közel lehet hívni így, annyira feltüzeli magát, merre lehet az ellenség, hogy feled minden óvatosságot.
Kicsit elégtételt is érzek, hogy cukkolhatom e fajt, mióta tavaly egyik példányuk beletojt a rozsdafarkú kamránk felett kialakított könnyed kis fészkébe, ahonnét eddig minden tavasszal kiröppentek az új fiókák. Ezúttal azonban a betolakodó földre seperte az eredeti tojásokat, otthagyva egy nálánál ötvenszer nagyobb utódot az apró kis madárnak. Persze, ilyen a természet, mondhatnánk, de azért némiképp fortyogva figyeltem, ahogy a kakukkfióka még a lopott fészekből kirepülve is ott időzött hetekig a szemközti diófán, éhesen tátogó csőrrel, sajátos hangon hívva újból és újból az „anyját”, aki őt nem választotta, nem akarta, csak a sors szeszélye folytán kapta terhül. S lám, milyen a tapasztalat, a tudás: idén a rozsdafarkú már nem foglalta el a régi fészket, máshol, jóval rejtettebb helyen talált magának új otthont, ahol az idegen betolakodó talán nem zavarja meg.
Néhány növényt felismerek apám nélkül is. A kakukkfüvet, az erdei szurokfüvet, a turbolyát már csak az illatukról is, de ha találok valahol szártalan bábakalácsot, arról is ő jut eszembe. Tetszett nekem ez a név már gyerekkoromban is, úgy képzeltem, valamilyen magasra növő bokrot rejt, imbolygó, nagyfejű virágokkal. Nem is tudom, miért alakult ki e képzet, hiszen a szártalan szóból már akkor is tudnom kellett volna, ez bizony nem bokrosodik, sőt még hüvelyknyi nyúlványos része sincs. A földön terül el, ha eső éri, a virágok bezáródnak, így védve magukat a rothadástól.
Az útifű meg a fenyőrügy már nemcsak afféle tőle kapott, távoli tudás, hanem egyfajta tavaszi rituálé is. A széleslevelű és a lándzsás egyformán jó, ugyanúgy csillapítja a köhögést, és legtöbben anélkül tiporjuk, mellőzzük, hogy felismernénk. Pedig ott van úton-útfélen, árokparton, erdők szegélyében, sőt, olykor még a magas ágyásba és bekúszik, megvillantva kúposan pihés, szerény lila virágait. A leszedett leveleket vegyíteni kell cukorral, mellé aprítva a zsenge fenyőrügyeket, s várni, várni, amíg a cukorkristályok teszik a dolgukat, kiszívják a nedvet, a zöld erőt a levelekből, hajtásokból, sűrű szirupot ajándékozva a téli napokra.
Az éltető elixír aztán a hűtőbe kerül, ott várja ki a dolgát, a ködösebb, nyálkás novemberi, vagy épp deres, zúzmarás februári reggeleket. Egy kicsit mindig szem előtt, már csak hogy a rágondolás ekképp is tárgyiasuljon, nap mint nap, minden ajtónyitáskor.