Nyomban azután, hogy a visszavonuló németek elhagyták az épületet, tűz ütött ki az alsó-ausztriai Immendorf kastélyában a háború utolsó napján, 1945. május 8-án. Odabent műkincsek voltak összezsúfolva, amelyeket a bombázott Bécsből menekítettek ki. A hivatalos csendőrségi jegyzőkönyv szerint a páratlan értékű gyűjtemény megsemmisült; a lángok martalékává váltak a szecessziós festészet világhírű alkotásai is, Gustav Klimt (1862–1918) úgynevezett fakultásképei.
A három reprezentatív képet a Bécsi Egyetem rendelte meg Ringen álló főépületébe, a díszterem mennyezetére még 1894-ben. Az első freskóterv, a Filozófia díjat nyert a párizsi világkiállításon, ám a hazai konzervatívokat felháborította. Utálták az aktokat, a baljós allegóriákat, a látomásszerűséget, a merészen újat – mindenestül a születő art nouveau-t. A negyedik kép, a Teológia megfelelt nekik, azt Klimt régi iskolatársa, Franz Matsch festette az akadémikus elvárások szellemében.
Klimt a botrány miatt úgy döntött, többé nem vállal állami megbízást. A másik két terv, az Orvostudomány és a Jogtudomány befejeztével vissza is fizette a honoráriumot. A képeket egy dúsgazdag mecénás vásárolta meg, a győri vagongyár alapítója, Léderer Ágoston (1857–1936). Szépséges feleségét, a pesti születésű Pulitzer Szerénát vélhetőleg gyengéd szálak fűzték a festőhöz. (Klimt szerette a nőket, három gyerek apaságát ismerte el, az örökségéért tizennégyen jelentkeztek.)
A századfordulón kezdődő, duplán „aranykorszakban” készültek el Klimt ikonikus művei, a Judith, az Adele Bloch-Bauer portréja és A csók. Az iskolateremtő mester az első világháborút még megérte, a Monarchia bukását már nem. A megözvegyült Szeréna az 1938-ban bemasírozó nácik elől elmenekült Ausztriából, a hátrahagyott világhírű Léderer-kollekciót „árjásították”. A Klimtekre maga a birodalmi helytartó, Baldur von Schirach (1907–74) csapott le.
Ez azért lényeges, mert korántsem biztos, hogy a nevezetes festmények valóban elégtek. Tina Marie Storkovich művészettörténész abból indul ki, hogy a harácsoló náci elit nem elpusztítani akarta a műkincseket, hanem megtartani. Márpedig az utóbb Nürnbergben elítélt Schirachnak volt alkalma elvitetni a képeket, amikor Hitler parancsának fittyet hányva már áprilisban meglépett a Hofburg pincéjéből, majd a gyújtogatással el is tüntethette a nyomokat.
Az elrabolt festmények közül sokat hamarosan megtalálták egy stájerországi sóbányában elrejtve. Volt köztük Rembrandt, Dürer, Bruegel, Velázquez, Tiziano – a Klimtek nem. Talán Svájcba, Liechtensteinbe csempészték volna a 3 × 4 méteres fakultásképeket? Vagy rossz helyen keresgélünk? Mert olyan feltevés is létezik, hogy a föld alatt sértetlenül megmaradt kincseket hadizsákmányként a megszálló szovjet hadsereg szakosodott fosztogatói zabrálták el.
Az eltűnt festményeket azóta archív fotók alapján, a legkorszerűbb eljárásokkal rekonstruálták. Az, hogy nyolcvan év elteltével mégiscsak előkerül valahonnan egy lappangó eredeti, igencsak valószínűtlen. Mindazonáltal nem képtelenség.