A legutóbbi három amerikai elnökválasztás idején Orbán Viktor egy lóra tett fel mindent: Donald Trump győzelmére. Háromból kétszer jó lóra tett, nem rossz arány.
A miniszterelnök 2016-ban az EU vezetői közül egyedül állt ki nyíltan Trump mellett, jellemző módon sutba dobva még a minimálisan kötelező diplomáciai tapintatot is. „A demokraták külpolitikája Európának rossz, Magyarországnak halálos. Ezzel szemben a republikánusok és Trump elnökjelölt úr által meghirdetett migrációs és külpolitika Európának jó, Magyarországnak az életet jelenti” – mondta 2016 nyarán.
Biztosnak tűnt, hogy Trump választási diadalával rövid időn belül véget érhet a hétéves rossz álom, amikor az Obama-kormány de facto nemkívánatos vendégnek tekintette a magyar miniszterelnököt. A gyors meghívólevél azonban csak nem akart jönni. Dühében Orbán még a washingtoni magyar nagykövetét is idő előtt leváltotta. A Trump-Orbán washingtoni csúcstalálkozóra végül jó két évvel az elnök hivatalba lépése után került sor. A magyar vezető számára kiábrándító lehetett, hogy első elnöksége idején Trump a román elnököt és a szlovák miniszterelnököt is előbb fogadta a Fehér Házban.
A legutóbbi elnökválasztási kampányban a „szuverenista” Orbán – jócskán kilógva az európai vezetők sorából – újfent Trump visszatéréséért szállt síkra, és most sem hiányoztak kéretlen budapesti „beleszólások” a kampányba. Az Alapjogokért Központ statisztikája szerint Trump a kampányában több mint száz alkalommal hivatkozott Orbánra, mindig pozitív összefüggésben.
Ezek után legfelső Fidesz-körökben biztosra vették Orbán gyors meghívását Washingtonba. „Nagy terveink vannak!” – közölte a kormányfő a megválasztott elnökkel folytatott telefonbeszélgetésre hivatkozva. A Karmelitában nagy reményeket fűztek a január 20-i beiktatási ceremóniára való meghívóhoz is, de azt inkább Giorgia Meloni olasz miniszterelnöknek kézbesítették, aki úgyszintén Trump „európai összekötője” szeretne lenni. A fél világ által nézett beiktatásról való lemaradás nagy csalódás lehetett a miniszterelnök számára, de ennek ellenére a kapcsolatok „aranykorszakának” beköszöntéséről beszélt. Azóta már több mint négy hónap telt el, Rogán Antal is lekerült a szankciós listáról, de a hőn várt hivatalos meghívás még mindig késlekedik. Hiába, világszerte Orbánnál magasabb külpolitikai súlyú államvezetők hosszú sora várakozik a Potomac-parti vizitre.
Gulyás Gergely miniszter a napokban bejelentette, hogy Orbán Viktor „hamarosan” találkozhat Donald Trumppal, igaz, ilyen várakozások 2016-ban is voltak. Bármikor lesz is a vizit, Trump elnöknek számolnia kell azzal, hogy nem azzal az Orbán Viktorral fog találkozni, akit a választási kampányban olyannyira fölmagasztalt. Miért? Mert az elnökválasztás óta eltelt fél évben fontos változások történtek.
Magyarország európai elszigetelődése és politikai pária státusz felé sodródása felgyorsult. A kormányt a legfőbb uniós partnerei részéről egyre erősödő bizalmi válság övezi a túlzott oroszbarátság és a jogállamisági válság miatt. Ilyen körülmények közepette Orbán hogyan lehetne Trump európai összekötője? Sehogy. Arról nem is beszélve, hogy a külpolitikában kivételesen önjáró, magát meghatározó személyiségnek tartó elnöknek nincs szüksége közvetítőkre világpolitikájának végrehajtásához. Ugyanez áll az ukrajnai háború lezárását célzó orbáni „békemisszióra” is, ahol a kormányfő közvetítőként ajánlgatta magát az amerikai elnöknek. A magyar kormány túlhajtott Moszkva-barátsága és extrém ukránellenessége miatt eleve lenullázta magát mint hiteles közvetítő, nem mintha békeszolgálataira komoly kereslet lett volna Kijevben, Moszkvában, Brüsszelben vagy Washingtonban.
Az amerikai jobboldalon már jó ideje valóságos személyi kultusz övezi Orbán Viktort. A Heritage Foundation – a Trumpot támogató legerősebb amerikai agytröszt, amely bensőséges kapcsolatot ápol a magyar miniszterelnökkel – a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a „konzervatív kormányzás követendő modelljeként” reklámozza. Az orbánizmus elismerésben részesül a családbarátnak, antiglobalistának, valamint Brüsszel- és bevándorlásellenesnek tartott politikájáért.
Az utóbbi időben azonban megszaporodtak a politikai támadások az amerikai Orbán-rajongók ellen, mégpedig éppen a Republikánus Párt szélsőjobb szárnyáról. Például Marc A. Thiessen, a tekintélyes, mélykonzervatív közíró szerint „az amerikai jobboldalnak a magyar vezetőt radioaktívként kellene kezelnie, nem pedig rajongani érte”. Szerinte némely kijelentéséért – például: „nem akarunk kevert fajúvá válni” – Orbán Viktort akár Magyarország David Duke-jának is lehetne nevezni. Thiessen különösen azt teszi szóvá, hogy a szövetséges Budapest azzal a két állammal – Kína és Oroszország – ápol rendkívül szoros kapcsolatokat, amelyek autokratikus berendezkedésükön túlmenően „egzisztenciális fenyegetést” jelentenek az Egyesült Államok számára.
A sztárpublicista konklúziója: „Orbán a kínai hírszerzés előretolt állásává tette országát”, ahol Kína aránytalanul nagy politikai és gazdasági befolyást vásárol magának, ami veszélyezteti Amerika nemzetbiztonsági érdekeit. (2023-ban az Európába irányuló kínai tőkebefektetések 44 százaléka Magyarországra érkezett, megelőzve Németországot, Franciaországot és az Egyesült Királyságot.)
Ezzel kapcsolatban a konzervatív Wall Street Journal azt javasolja: „Az USA vezetésével a Nyugatnak meg kell akadályozni azt, hogy Kína – saját politikai/biztonsági céljai érdekében – még jobban kihasználja Magyarországot, Európa leggyöngébb láncszemét.” Trump elnök aligha hagyhatja figyelmen kívül ezeket a komoly figyelmeztetéseket, különösen, hogy külpolitikai stratégiájának középpontjába nem egyszerűen Kína feltartóztatása, hanem kifejezett meggyöngítése került. Washingtonban erősödik a nézet, miszerint Trump számára mindegyik Kína-barát ország ellenfél lehet.
Korántsem valószínűtlen, hogy Kína kapcsán kenyértörésre kerülhet sor Trump és Orbán között. A magyar vezetés ugyanakkor határozottan leszögezte, hogy még kényszer hatására sem akar Amerika és Kína között választani, mert „rengeteget profitálunk” a kínai kapcsolatból. Ahogy Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára mondta: „Magyarország nem kíván gazdaságilag leválni Kínáról akkor sem, ha Donald Trump ezt akarná.” Egyértelmű beszéd, de kihívásként is felfogható Trump Kína-politikája ellen.
Végül szólni kell arról, hogy Orbán Viktor ma már nem az a politikus, akit Trump éveken keresztül strongman kvalitásai és futószalagszerű választási győzelmei miatt respektált és dicsőített. Az elnök részéről talán itt következhet be a legnagyobb fordulat Orbán megítélésében. Orosz- és ukránpolitikája, valamint az EU-val állandósult konfliktusai következtében a magyar vezető sokat vesztett politikai súlyából Európában. A „nukleáris opció” (negyedik cikkely) brüsszeli alkalmazása Damoklész kardjaként lóg Budapest fölött. Közben a jogállami viták miatt visszatartott uniós pénzek hatalmas károkat okoznak a gazdaságnak. A politikai strongman az egyik leggyöngébb, leszakadó gazdaságot menedzseli az EU-ban.
De Trump elnök a legnagyobb változást magyar „ikertestvérének” (Trump szava) belpolitikai meggyöngülésében észlelheti. A 2025-ös magyar politikában Orbán már nem az a biztos nyerő, aki 2010 óta fölényesen négy parlamenti választást húzott be zsinórban. Most a Fidesz-kormány súlyos politikai hibái, a mélyülő gazdasági és megélhetési válság miatt reális lehetőség nyílt arra, hogy a jövő évi országgyűlési választásokon véget érjen Orbán természetellenesen hosszúra nyúlt politikai uralma. Elképzelhető, hogy ennek eshetőségét már Trump is beárazta, aki roppantul nem kedveli a „lúzereket.” Trump 2.0 alatt talán ezért maradtak el teljesen a kampányban még olyan sűrű hivatkozások „Európa erős, okos vezetőjére”, s lehet, hogy ezért késlekedik a meghívó a mindent jelentő Fehér Házba. Washingtonban közhelynek számít a választási bölcsesség: „A kampányolás líra, a megvalósítás próza.”
A szerző a a Világbank volt vezető közgazdásza.