A sport szeretetét úgy ültette belénk a család, hogy észre sem vettük. Apánk még bőven ötven felett is nagypályán focizott. A tévés meccsközvetítéseket soha hagytuk ki, amikből messze nem volt olyan sok, mint manapság. Ilyenkor megszentelt térré alakult a nappalink, ahol a férfiak – gyerek magunkat is beleértve – áhítattal nézték a tévét. Szurkoltunk a válogatottnak és kupacsapatainknak. A családi forgatókönyvben anyánk és a nagymamák szerepe az enni- és innivalók felszolgálása volt, mert őket rejtélyes okból nem érdekelte a foci.
Az első labdarúgó-világbajnokság, amire emlékszem, az 1974-es volt. Öntudatos kis kölykök voltunk testvéremmel, Tamással. Kivételszámba mentünk, mert nem a mindenki imádott hollandoknak, hanem a németeknek szurkoltunk. Döbbenten néztük, ahogyan az angol játékvezető, Taylor a németekkel játszó hollandoknak a döntő első percében befújta a büntetőt. Aztán a végén mégis mi örültünk. De néztünk olimpiát, kézilabdát, vízilabdát, atlétikát, teremfocit. Lakóhelyünkről rendszeresen jártunk a Békéscsaba focimérkőzéseire. Minden külföldi bajnokságban szurkoltunk egy-egy csapatnak, ki a Juventusnak, ki a Milannak, ki a Liverpoolnak, ki a Nottinghamnek, ki a Realnak, ki a Barcelonának, és közben igazolt focisták voltunk.
A német bajnokságban kalandos utam vezetett a Bayer Leverkusenhez harminc éve. Gyerekként a Hamburg, majd fiatalként az Eintracht Frankfurt volt a csapatom, hogy aztán egy életre beleszeressek az akkor Christoph Daum irányította Leverkusenbe. Izzó vágy volt ez, és az is maradt. Felemelő pillanatokkal, pokoli kudarcokkal, gyönyörű és rémes szezonokkal, máig megfejthetetlen vereségekkel és végül azzal a 2023/2024-es szezonnal, amire nem lehet szavakat találni. Tizenhét pontot vertünk a második Stuttgartra és tizennyolcat a Bayern Münchenre, közben az Európa-liga döntőjében 3-0-ra kikaptunk az Atalantától, amit ma sem értek. Felemelő tudni, hogy a Leverkusen volt Esterházy Péter csapata is.
Hányszor szedték szét ezt a csapatot, hányszor történt meg, hogy a legjobb játékosokat eligazolták? Ebben főleg a München járt élen. A Bajnokok Ligája (BL) döntőjében a Reallal szemben alulmaradó csapatból elvitték Ballackot, Zé Robertót és Lúciót. A világ igazságtalansága volt – szólal meg bennem a pénzre fittyet hányó, a kizárólag a klubszerelmet hirdető énem.
Az elmúlt szezon után egyben tudták tartani a csapatot. A legkelendőbb portéka az edző Xabi Alonso és a támadó középpályás Florian Wirtz volt. Nem tartottam kizártnak, hogy a csapat a német bajnokság mellett megnyerheti BL-t, ami az egyetlen esély lett volna, hogy senki ne akarjon elmenni a klubból. Hogy egy szintre lépjünk a legnagyobbakkal. Nem sikerült, álom volt, felébredtem.
Keserű a józanodás. Alonso már a Madrid edzője, Wirtz a Liverpoolban folytatja, mellettük hosszú a névsor, kikre vették ki hálójukat angol és spanyol csapatok és az örök rivális, a München.
A legenda oda. A szurkoló, aki csügg klubja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Nem káromkodom.