Jó gyerekkorom volt, így kevés szorongásom származik abból az időszakból. Az egyik ilyen, hogy idegen helyen elalvás előtt rendszerint benézek az ágy alá, mert nagyobbik öcsém annak idején azzal ijesztgetett, hogy ott róka fekszik. Így aztán méteres távolságból repültem be a dunnák közé, nehogy a bestia elkapja odalent a bokámat. Ma már mellőzöm ezt a mozgásformát, ruganyosságom azóta kissé megkopott, az ízületeim nem díjaznák a mutatványt.
Hanem a libák.
Azoktól most is ugyanúgy rettegek.
Zsákutcában laktunk a bükki faluban, ahol felnőttem, s a főútról letérve, mindjárt a kanyar utáni első házban sok libát tartottak. Volt egy patak is, s a jószágok rendszerint annak partján időztek, általában békésen, bogarakat, csigákat, egyéb ehető dolgokat keresve. Ám valami belső ösztöntől vagy egy bennük rejlő időjelzőtől vezéreltetve kora délután már mindig kint tébláboltak a híd lábánál, mintha azt lesnék, jön-e már haza az a pár gyerek az iskolából, amelyik errefelé lakik. Bárhogyan is próbáltunk elbújni, az út szélén haladni, egy adott pillanatban, mintha összebeszéltek volna, valamennyien felálltak, és gágogással, sziszegéssel, hatalmas szárnycsapásokkal indultak el felénk. Nem nagyon maradt más, mint a futás, ha pedig éppen biciklivel közlekedtünk, akkor a minél gyorsabb száguldás.
Nem repestem hát a boldogságtól, amikor emberem tavaly három pelyhes kislibával állított be, pedig csak káposztáért indult el a piacra.
Bár még örülhettem, hogy nem szamarat vagy törpetehenet hozott, azokkal példálózik mostanában, így megeshet, hogy ilyen négylábúakkal gyarapodunk nemsokára.
Addig azonban kihívásnak itt vannak a libák, akik meglehetősen nagyot nőttek azóta. Hangjuk, kellemetlen sziszegésük ugyanolyan, mint hajdanán, noha találkozásainkat minden alkalommal igyekszem vonzóvá tenni pitypanglevelekkel, áztatott kenyérrel. Mégis, ha beteszem a lábamat az udvarba, legyek bármilyen óvatos is, egyikük biztosan riasztja a többit. Hangos rikácsolással gyűlnek körém, nyújtogatják a bokám felé az érdes kis fogakkal ellátott kemény csőrüket, és ha nem a megszokott színű, unalmas, szürke melegítőnadrágot viselem, még oda is csípnek. Úgy tűnik, nem bírják az élénkebb színeket.
A csatazaj még inkább kiéleződik, ha tojástartót látnak a kezemben, amivel ráadásul az óljuk felé indulok. Akkor mind a három szárnyat lengetve felém száguld, utánam tolatnak a szűk bejáraton, nehogy már megtaláljam a szalma alá jól elrejtett, szinte elásott tojásokat. Akadt, hogy magamra zártam az ajtót, és ott rostokoltam bent, míg hajlandók voltak odébb menni, majd egy óvatlan pillanatban kisurrantam előlük. De bújtam már a birka mögé is, hátha hatalmas teste megvéd: ám a birka félénk, a gágogó libáktól akkorát ugrott, hogy mindjárt ott maradtam a placcon, egyedül, védtelenül.
A minap hallottam egy természetfilmben, hogy a libák akár húsz-huszonöt évig is élhetnek. Így tartós hidegháborúra készülök, kivéve, ha az idei Márton-napi lakoma nem hozza el számomra a tartós békét.