Ha létezik olyasmi, hogy brazil Hollókő, az Paraty. Egy apró kikötőváros félúton Sao Paulo és Rio de Janeiro között, ami most is úgy néz ki, mint a gyarmati időkben. Macskaköves utak mindkét oldalán fehérre meszelt 17. századi házak állnak, amiknek a különlegessége, hogy az ajtó- és ablakkereteik különböző színűekre vannak festve, kékek, pirosak vagy éppen sárgák. A közeli tengerpart és a város rossz vízelvezetése miatt az utcákon gyakran kis patakokban víz csordogál; bele abba a folyóba, ami látjuk, hogy honnan ered. Festeni sem lehetne ennél szebb és hangulatosabb városkát.
Ennek ellenére csakúgy, mint Ilha de Anchieta szigetéről, amiről a cikksorozat előző részében írtam, Paratyról sem hallottam a Brazíliába érkezésemet megelőzően. Pedro és a felesége ragaszkodtak hozzá, hogy tegyünk egy kirándulást ide, a barátommal pedig úgy döntöttük, megfogadjuk a tanácsukat. Néhány nappal az országba érkezésünket követően tehát nekivágtunk a körülbelül 1,5-2 órás útnak Ubatubából Paratyba.
A távolság a két település között mindössze körülbelül 80 kilométer; Brazílián belül utazni jóval időigényesebb, mint Magyarországon, vagy bárhol Európában, hiszen az utak az ország ezen részén az Atlanti-parti esőerdőn keresztül vezetnek. Dzsungel van az autóutak mindkét oldalán, olyan közelségben, hogy az ablakon kifelé bambulva legelésző kapibarákat láttam és táblák is figyelmeztetnek különböző vadállatok jelenlétére. Úgy, mint ahogy nálunk az erdős részeken szarvasveszélyre. De az sem ritka, hogy a meleg, esős, párás klíma miatt ködhöz hasonló sűrű felhők alakulnak ki a növényzet között, amik jelentősen lassítják és nehezítik a közlekedést.
A távolságban rövid, de mégis szokatlanul hosszú utat követően végül aztán leparkoltunk Paraty közelében és gyalog sétáltunk be a történelmi városközpontba. Ennek terén, a Matriz téren egy templom magasodik és egyenetlen köves utcák tucatjai vezetnek a szuveníres és művészboltok, galériák és éttermek között.
Amikor mi ott jártunk, helyi őslakosok zenéltek és árulták a portékáikat, például kézzel készült, valódi álomfogót és különböző talizmánokat, ékszereket. Egy férfi madárhangokat kiadó sípot fújt, egy festett arcú és egy tollas fejfedőt viselő lány pedig valamilyen ősi nyelven énekelt és dobolt. Az utcákat pedig velünk együtt járta egy kézi szekérből különböző tortaszeleteket és süteményeket árusító édességes.
Mindezek és a színes városkép miatt első látásra Paraty kifejezetten vidám hangulatú városkának tűnt. A múltja és történelme azonban ennek épp az ellenkezője.
A hangulatos macskaköves utakat a város szélén rettenetes körülmények között, istállókhoz hasonló épületekben, úgynevezett senzalákban tartott rabszolgák rakták le. Ez volt ugyanis a brazil rabszolgatartás egyik kiemelt helyszíne.
Útépítők, ültetvényezők, bérelhető városi rabszolgák
A „rabszolga” és „rabszolgatartás” szavakat hallva a legtöbbeknek valószínűleg az Amerikai Egyesült Államok jut eszébe, azon belül is a déli államok és a polgárháború. Erről tanulunk az iskolában a történelemórákon, azt viszont alig-alig említik meg nekünk (mivel a tananyagban Dél-Amerika szinte nem is szerepel), hogy a rabszolgatartás a kontinens déli felén is ugyanannyira jelen volt, mint északon.
Itt először a helyi őslakosokat próbálták kényszermunkára fogni, később azonban az atlanti rabszolgakereskedelem részeként a portugál, spanyol, holland és brit gyarmatosítók az 1500-as évektől a 19. század végéig körülbelül 10 millió afrikai rabszolgát hurcoltak Dél-Amerikába és adták-vették őket az országok között.
Kolumbiában arany- és ezüstbányászatra, mezőgazdasági munkákra fogták be őket, Venezuelában kakaó és cukornádültetvényeken dolgoztak, Peruban gyapotot is szedtek. Brazília pedig mintegy 4-5 millió fekete afrikai rabszolgát „szívott fel” - többet, mint a világ bármely más országa, beleértve tehát az Egyesült Államokat is.
Paratyban kifejezetten virágzott a rabszolgatartás, hiszen a portugál gyarmatosítók többféle nehéz fizikai munkát végeztettek el velük a város elhelyezkedéséből adódóan.
Rabszolgákat dolgoztattak például a közeli cukornád és kávéültetvényeken, ők építették fel a várost és annak korábban már emlegetett jellegzetes utcáit, de tengerparti település lévén ők pakolták a nehéz rakományokat is a hajókra.
Nélkülük azonban valószínűleg rakomány sem lett volna, amit pakolni kellett. Az általuk megtermelt cukor, kávé és rum mellett aranyat is szállítottak Brazíliából Portugáliába, aminek egyik kikötője, ezáltal pedig fontos gazdasági központja Paraty volt. Innen indult a Caminho do Ouro, vagyis az „Arany út” Minas Gerais állam aranylelőhelyeihez, amit ugyancsak rabszolgák építettek és tartottak karban, de ők bányászták az aranyat és gyémántokat is a portugál királyság számára. A szerencsésebbek pedig a városi urak igényeit szolgálták ki. A férfiak kovácsként, kőművesként dolgoztak, míg a nők szakácsként, dajkaként álltak helyt a portugál gyarmatosítók szolgálatában jogok nélkül, rossz körülmények között egészen az 1880-as évek végéig.
Amellett ugyanis, hogy a világ legnagyobb importőre volt, az amerikai kontinensen Brazília volt az utolsó állam, ahol felszabadították a rabszolgákat és végleg eltörölték a rabszolgaságot. Míg azonban más országokban minimális földosztással, pénzügyi támogatással vagy oktatással próbáltak meg segíteni a korábban kihasznált és kizsigerelt afrikaiakon, Brazília egyszerűen szélnek eresztette őket.
Nem kaptak sem földet, sem bármilyen állami támogatást abban, hogy szabad emberekként talpra álljanak, ezért tulajdonképpen a felszabadított rabszolgák egyik nyomorból a másikba estek. Munkát is nehezen kaptak az országba áramló európai vendégmunkások miatt, akik egyszerűen kiszorították őket a munkaerőpiacról.
Emlékezet nélkül
Mindezekről egyetlen szó sem esik Paratyban. Egyetlen tábla sem emlékeztet arra, hogy az egész várost rabszolgák építették és tartották fenn. A turisták anélkül bolyonganak a 2019-ben UNESCO Világörökség részévé választott településen, hogy annak történelméről bármit is megtudnának. Paraty inkább meghagyja őket abban a varázslatban, amit mostanra áraszt magából a páratlan esőerdőkkel, vízesésekkel borított környezetével a tengerparton.
Egyedül a ma is meglévő Caminho do Ouro és a senzálak romjai emlékeztetnek arra, hogy egykor Brazília is rabszolgatartó nép volt.
Meg persze a kultúra, amibe beleivódtak különböző afrikai vallások, ritmusok és táncok. Rabszolgáktól ered például többek között a samba és az axé, amik a karneválok ritmusát adják, de tőlük származik a capoeira is, ami egyszerre tánc és harcművészet. A rabszolgák leszármazottai pedig ma is Brazíliában élnek. Az afro-brazilok az ország népességének jelentős százalékát alkotják, a Guardian 2023-as cikke szerint annak 55,5 százalékát.
