Egyre közelebb kerülök hozzá, hogy kimondjam a nevét, csak valahogy még mindig kötelez a régi iskola: baráti csevej volt, vagy annak tűnt, mindenki őszinte volt, vagy annak tűnt. Köröztem már a neve körül, most is ezt teszem, de nem, továbbra sem, csak közelítek hozzá. Négyen beszélgettünk, ő még politikai karrierje kezdetén, mi hárman, újságírók – egyikőnk már sajna nem él, fogynak a tanúk – és arról faggattuk: miért vállalja ezt a nemtelen feladatot? Olyan fiatal, annyi lehetőség áll előtt, miért égeti el magát abban, hogy vállalja a vállalhatatlan mondatok, tettek, magyarázatát ? És ő egyetértő, lehengerlően őszinte mondattal válaszolt: nem akarok egyciklusos képviselő lenni. És nem is lett; karrierje azóta is magasan szárnyal, folyamatosan és töretlenül.
Miért mesélem el ezt a történetet újra és újra? Miért jut eszembe örökkön örökké, amikor azt látom, tapasztalom, hogy a Fidesz és holdudvara, képviselők, véleményhordozók – más véleményét hordozók – miniszterek, stb…, mind folyamatosan vállalják, a nevüket adják olyan történésekhez, amelyek nemhogy egy demokráciában, de még egy kezdő diktatúrában is vállalhatatlanok?
Miért nincs egyetlen egy se közöttük, aki kiállna sorból, ne ezt már nem, ez már sok felkiáltással letenné az Audi-kulcsát?
Mert nincs egy sem, sőt… Asszisztálnak, játsszák a szerepüket, komolyan, teljes beleéléssel. Nézem a „védelmi tanács ülését” a miniszterelnök rendezésében. Komoly öltönyös férfiak, arcukon a világ súlya, mindahányat megnyomorította Ukrajna; a királyi kamera csak ezt mutatja, és ha csak az arcukat nézzük, hihetjük: ezek az ukránok már itt vannak, a határon innen, Zelenszkijjel az élen, aki éppen egy magyar hazafiba harap bele. Valahol a háttérben, a függöny, az ajtó mögött Halász János bujkál, nagy feladat vár most rá, bár még nem tudja micsoda, de mindegy is: nem kérdez, csak végrehajt. Majd. Majd, ha eljön az ő ideje. Már túl van az első cikluson, kipróbált ember, tudják róla, hogy bármi rábízható. Ő is elmondhatja, amit Semjén Zsolt: a szívük vérét locsolták ki, például az erdélyi magyarságért, míg mások egy alapvágást nem tettek…
Szóval ott van az a sok komoly ember, talpig magyarok, vérük a bokájukig ér, de akkor sem engednek egy jottányit sem a magyarságukból, legfeljebb a mienkből…
De hát pont ez van. Hogy itt vagyunk mi is, csupa egyciklusos gát, az egész életünk egy ciklusból áll, semmi megfelelés, csupa hazaárulás, ügynök-szerep, külföldi pénz, demokratikus vita-akadály, a mi megfékezésünkre kell a védelmi tanács, a ciklusokon átívelő képviselők, az éjszakai törvény- átadók aki nem alszanak, hanem a vérüket áldozzák, mindegyikük már szinte csont és bőr, szegény Semjén már vadállatokon él, csakis azért, hogy megvédjék ezt a szegény országot. Így is túl sokáig vártak a nagytakarítással, féljen az, akinek van félni valója – via Lánczi Tamás, vagy Péter Gábor –, nekik nincs, ők teszik a dolgukat, és ha most jött el a takarítás ideje, hát most kell tenniük. Egy újabb és újabb ciklus reményében.