Tom Cruise a vezér. Ezt a mondatot nem egyszer lehetett hallani Cannes-ban az elmúlt két napban, hiszen a Mission Impossible: A végső leszámolás író-rendezője, Christopher McQuarrie nem egyszer elsütötte ezt a poént. Rövidebb verzióban a film premierjén, amikor a vastaps után elmondta, hogy ők csak és kizárólag a közönségnek készítenek filmet, és mivel voltak hosszú csendek a vetítés alatt, majdnem megbénult, annyira izgult és óriási mázlista, hogy Cruise minden őrültségre képes, mindamellett, hogy producerként és főszereplőként a hátán cipeli a franchise-ot. Ami persze remek, hogy van, lehet elemezni, hogy honnan indult és mivé fejlődött ki, különösen, hogy A végső leszámolás nemcsak a címében drámai. De erre még visszatérünk.
Amúgy szimpatikus Christopher McQuarrie személyisége, aki a mesterkurzusán elmondta, hogy nem is érti mit keres Cannes-ban, a művészet fellegvárában, aki inkább a szórakoztatásban érintett. Pedig Thierry Frémaux agyondicsérte őt.
Elmondta, hogy a Mission Impossible olyan film, amit Cannes szeret, sőt annak rendezőjét a legnagyobb innovátorok között tartja számon.
Módszereiről sokat beszélt a filmes, melyek hallatán meg kellett döbbennem, hogy végig igazat mond: például, hogy őt nem érdekli a karakterei múltja, a „jelenből kell összerakni, hogy kik is ők”. És valóban: tényleg nem tudunk meg semmit Ethan Hunt hátteréről, csak annyit, hogy gyilkossággal vádolták meg (persze, hamisan) és a börtön helyett választotta a szupertitkos ügynöki létet. Illetve azt a tulajdonságát, hogy mindenkit meg akar menteni („amennyiben vállalja”), aki a szívéhez közel áll. Így van ez a karakterekkel és az azokat megszemélyesítő színészekkel, de ezt most a vásznon többször is kimondatják a Gabriel nevű főgonosszal.
McQuarrie ezen felül sokat beszélt arról a mesterkurzusán, hogy a geológia milyen pontos a rendezéseiben, a nézőnek pontosan kell tudnia, hogy éppen mikor és a hol jár. A művészi magasságok tekintetében végül elfogadta azt a megállapítást, hogy az annak tekinthető, ha egy-egy gigantikus akciók szekvencia montázs három párhuzamos szálon fut. A végső leszámolásban ezt pedig tényleg a maximumra pörgetik. Ekkor jött a meglepő kérdés a moderátortól, hogy mikor és hogyan kattantak rá egymással Tom Cruise-zal, amikoris a filmcsillag egyszer csak besétált a háttérből afféle meglepetésként. De lehet, hogy így próbálták kompenzálni azokat az elégedtelen újságírói hangokat, akik arra panaszkodtak, hogy a nagy sztárok, főleg Cruise nem ad interjúkat. Innentől kezdve ment a sztorizás, hogy Tom mennyire elszánt és vakmerő, és nem lehet vele nem eléggé óvatosnak lenni. McQuarrie például elmesélte, hogy mutatott egy TikTok videót a színésznek, csak, hogy szórakoztassa, hogy nála is vannak bolondabbak, amire az volt a reakció, hogy a mutatvány bekerült a forgatókönyvbe. Azt is meghallgathattuk, hogy Cruise a gigantikus akciókat újfent maga vitte véghez. Még a lehetetleneket is. Például van egy repülős jelenet, melynek kapcsán a filmesek megkeresték a szakértőket: vajon át lehet-e mászni egy dupla szárnyú repülőről egy másikra trükkfelvételek nélkül, miközben a levegőben vannak. A válasz nem volt, de nem számít, megoldották. Mindezek mellett van tengeralattjárós szekvencia is, melyben Cruise szintén nem kímélte magát, kitette magát a mélytengeri nyomásnak is. „Tom Cruise addig van a karakterben, míg csak el nem veszti az eszméletét” – húzta alá a filmes. Ennek kapcsán Cruise-nak volt egy érdekes megjegyzése: jelesül, hogy egy színésznek Hollywoodban választania kell, hogy művészi vagy szórakoztató szerepeket vállal.
Nincs átmenet.
Egyszóval, promóció volt dögivel, mire odajutott Cannes közönsége, hogy láthassa az utolsó (bár erre a kérdésre nem adott senki sem egyértelmű választ) Mission Impossible kalandot. A végső leszámolás amúgy igen ambiciózus vállalkozás – nem csak az akció szintjén. Nem kisebb feladatot vállalt dramaturgiai és cselekményvezetési szinten, hogy összekapcsolja mind a nyolc részt, így kiszolgálva a rajongói álmokat. Jópofa dolog ez, hogy újramagyaráznak mindent a korábbi epizódokból, melyeknek elvileg semmi köze nem kellene, hogy legyen az összkép szempontjából, így nem is csoda, hogy a sztori „magyarázása” mintegy másfél órába telik – igaz, belefér a csaknem háromórás játékidőbe. Szóval, nem kell csodálkozni azon, hogy visszajön egy régi szereplő (igen, még egy). Az amúgy hét éven keresztül, a covidot megjárva készült utolsó és utolsó előtti epizód teljesen merész és innovatív világvége hangulatot talált ki, lévén az Entitás nevű mesterséges intelligencia áll minden rossz hátterében. Ebből lehetett volna valami baromi izgalmasat kihozni, de sajnos a sok múltidézés miatt elfeledkeztek az Entitásban rejlő lehetőségekről és fáj, ha egy AI logikátlanul cselekszik és gondolkodik. A másik, melyben, mondjuk úgy, McQuarrie és Cruise hibázott, az maga Ethan Hunt karaktere. Nem túl izgalmas, sokat fut és minden lehetetlent megold. Hunt nem csak elérte, hogy ő legyen az új század legjobb ügynöke James Bond helyett, de elkapta ugyanazokat a betegségeket is. A bigger and better, azaz a nagyobb és jobb filozófia most már nem elég, bőven itt az ideje elgondolkodni azon mi legyen Ethan Hunttal. Vajon túlélné, hogy vajon másik színész vegye át a stafétát? Illetve, hogy Tom Cruse túlélné-e, ha ez egyszer tényleg bekövetkezne?
