Tévedés ne essék, egy-egy témának, szakágnak vannak valódi, rendszerint diplomás, doktori, kandidátusi címmel rendelkező szakértői is. Jómagam nem panaszkodhatom, mert amikor kevéssel a rendszerváltás előtt, alatt és azt követően a magyar médiában divatba jött a biztonságpolitikai tematika, nekem főként ilyenekkel volt dolgom. Fegyverzetkorlátozás, leszerelés, légi ellenőrzés – ezek a témák leginkább az én nyakamba szakadtak a Magyar Rádió külpolitikai műsoraiban. De – ismétlem – akkor még jóval kevesebb volt a maga kikiáltotta szakértő, mint ma.
Amikor például a vegyi fegyverek eltiltásának ellenőrzésével foglalkozó nemzetközi tárgyalások kerültek szóba, nyugodtan támaszkodhattam dr. Máté László alezredesre. Ő ekkor már hosszabb ideje beledolgozta magát ebbe a témakörbe, az ezzel foglalkozó genfi tárgyalásokon a magyar küldöttség szakértője volt, számtalan cikket, tanulmányt publikált a vegyi fegyverek tilalmának múltjáról és jelenéről. Világos volt, hogy őt kell behívnom interjúra a Rádióba. Némi problémát legfeljebb az okozott, hogy ezeket a beszélgetéseket többnyire ugyanazoknak a stúdióknak az egyikében kellett rögzíteni, ahonnan máskor élő adás folyt. Márpedig ezt a stúdiófolyosót csak külön engedéllyel lehetett megközelíteni (nyilván azt megelőzendő, hogy egy illetéktelenül arra járó az élő adásba behatolva világgá ne kiáltsa például azt, hogy X. miniszter, vagy pláne egy még magasabb pozícióban lévő elvtárs tehet neki egy szívességet). A folyosó bejáratát egy külön, mondjuk így, biztonsági őr vigyázta. Az én rádiós igazolványomon egy piros színű átlós csík jelezte, hogy beléphetek erre a szentek szentje-folyosóra, de ha idegent vittünk be, annak a normális belépőcédulán kívül még nem kevés utánjárással külön engedélyt is kellett szereznünk, és azt a cerberusnak felmutatni.
Ezt megunva egyszer, amikor éppen Máté Lászlót vittem interjúra, csak odavetettem az őrnek, hogy „az alezredes elvtárs velem van”, mire az összekapva magát a főtiszt előtt, majdhogynem tisztelgett neki, mindenesetre nem kérte a külön engedély felmutatását. Ettől kezdve minden interjúalanyomat „alezredes elvtársnak” prezentáltam, még azt is, aki soha életében nem volt katona. Ez be is vált mindaddig, amíg egy alkalommal dr. Szentesi György ezredes, leszerelési- és fegyverzetszakértő volt a vendégem. A stúdiófolyosó ajtajában könnyedén odavetettem az őrnek, hogy „az ezredes elvtárs velem van” és már indultunk is volna tovább, de az éber őr erre gyanút fogott. Magában nyilván úgy gondolta, hogy elpimaszodtam, és immár előléptetem a káderemet. Ezért aztán igazolványt kért tőle, ámde csalódnia kellett: dr. Szentesi ugyanis valóban ezredes volt.
Katonai, biztonságpolitikai ügyekben gyakori interjúalanyom volt dr. Deák Péter ezredes, a vezérkar tudományos osztályának vezetője, később a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának egyik alapítója is. Nos, nem sokkal a rendszerváltás után egy alkalommal rögzítettük a valamilyen biztonságpolitikai témában vele készített interjút. Másnap, amikor a beszélgetés adásba ment, történetesen ott voltam a stúdió úgynevezett technikai helyiségében. Egyszer csak megszólalt a telefon, engem kerestek. „Tudja maga, hogy ki ez a Deák?” – szögezte nekem a kérdést erősen fenyegető hangsúllyal egy bemutatkozni elfelejtő férfiú. Nem tagadom, megijedtem. Én Deák ezredesről akkor csak azt tudtam, hogy a téma kiváló ismerője, de hogy mit csinált az átkosban, azt nem. Hátha most kiderül róla, hogy annak idején véres kezű elhárító volt, vagy ki tudja, ki még. A telefonáló azonban sietve felvilágosított: „Hát tudja meg! Egy gatyás…Érti? Egy hadtápos. És még ez mer hadászati kérdésekről nyilatkozni!” Én azonban, bár nem voltam katonai szakértő, azzal azért már akkor is tisztában voltam, hogy mit kell tudnia egy hadtáposnak. Ő az első, akinek a kijelölt egységek parancsnokainál is előbb kell tudnia például egy készülő nagy támadásról, hogy időben gondoskodhasson a csapatok odaszállításához szükséges vagonokról, a harckocsik üzemanyagáról, a tüzérségi és gyalogsági lőszerekről, a többiről nem is beszélve.
Több ízben fordult meg stúdiónkban dr. D. vezérőrnagy, a Néphadsereg vezérkarának (vagy akkor már csak volt?) helyettes főnöke. A tábornok nagyon szeretett okítani, nem egyszer tartott előadást újságíróknak. Ilyenkor egy alezredes vitte utána, akasztotta fel, majd végül csavarta össze a fali térképet. Egy alkalommal – ez még a rendszerváltás előtt történt – élő adásban válaszolt a kérdéseimre. Arra a megjegyzésemre, hogy a NATO-ban szüntelen attól tartanak, hogy a Varsói Szerződés országai meg akarják támadni őket, dr. D. teleszívta a tüdejét, aztán levegővétel nélkül, egy szuszra a következőket hadarta el a mikrofonba. (A következőkben talán nem egész pontosan idézem fel a földrajzi neveket és számokat, de ha némileg karakírozom is, a lényeget tekintve nem térek el a helyettes vezérkari főnök szavaitól, amelyek – hangsúlyozom – élő adásban hangzottak el): „Nem hiába tartanak tőlünk a NATO-ban. Cs. 1-kor (a hadművelet kezdetének időpontjában) az NDK-ban állomásozó szovjet hadseregcsoport 12., 14. és 17. számú lövészhadosztálya, valamint 28. számú gárdahadosztálya a Lengyel Néphadsereg egy műszaki és négy rohamdandárjának támogatásával a 5. számú szovjet páncélos hadosztályt követve Luneburg és Braunschweig között áttöri az imperialista haderők peremvonalát, cs. 4-kor leküzdi a NATO mélyen tagolt védelmének harmadik, utolsó vonalát is; a támadás 8. napján ezekhez az erőkhöz csatlakozik a Csehszlovák Néphadsereg Česke Budĕjovice-i hadtestje; az átfogó hadművelet 11. napján a Varsói Szerződés fegyveres erői bekerítik, majd két nappal később elfoglalják Párizst, azután délnyugatnak fordulnak és a Magyar Néphadsereg akkor már Olaszországból átdobott hadtestjével együtt, a hadművelet megkezdésének 18. napján, Madridot és Barcelonát megszállva, a 12. számú román légiszállítású ezred, továbbá a bolgár haditengerészet „Hriszto Botev” cirkálójának és két ágyúnaszádjának támogatásával felszabadítják Gibraltárt.”
A felvétel után – szokásomtól eltérően – a kapuig kísértem dr. D.-t, hogy lássam, hogyan ültetik be a Varsói Szerződés felvonulási tervének kifecsegőjét a rá már ott várakozó illetékesek a fekete autóba, de a Bródy Sándor utcában egyetlen ilyen gépkocsit sem láttam. És bár feltételeztem, hogy a CIA nem az elhangzott műsorból szerzett első ízben tudomást a Varsói Szerződés hadműveleti szándékairól, fölöttébb csodálkoztam azon, hogy a helyettes vezérkari főnök ezt minden további nélkül megúszta. Arra viszont mindenképpen rájöhettem, hogy ahol az ilyen „indiszkréció” következmények nélkül marad, ott az egész rendszer, maga a Varsói Szerződés is alighanem az utolsókat rúgja.
