Egyetértek Giuseppe De Ruvóval (L'impero del caos o del principio di ragion insufficiente; Limes, 2025/1.), amikor a következőket fejtegeti. A jelenlegi geopolitikai átmenet a világban megint az egyetemesség, az egyeduralom végét jelzi, legyen itt akármiről is szó. Látszólag senki sem képes irányítani a „káosz világbirodalmát”. Nekem úgy tűnik, hogy ezzel egyidőben mindenféle különös világnézet is virágzásnak indult, ezeket latolgatnám az alábbiakban.
A káosz szó nem azt jelenti, hogy egy jelenség állandó, mozdulatlan. Igazából minden pontjában folyton változik, legyen az távol vagy közel. Nemzetközi szinten elég csak Palesztinára, Szudánra, Ukrajnára vagy Mianmarra (Burmára) gondolni. De nem tévedek talán, ha utalok a nagyhatalmak állandóan változó viszonyaira, a nemzetközi óriásvállalatok sokoldalú eldöntetlen törekvésire, vagy a nagy világnézetek ingadozó sikereire. A nemzetközi tárgyalások roppant nehézkesek és a sikereik sem tartósak. Mindez miért? Felfigyeltem egy-két jelenségre.
Egyrészt, a nagyhatalmi térben egyik geopolitikai szereplő sem képes többé uralni a zavaros kuszaságot. Sőt, kénytelen elviselni a külvilág fokozódó, összevissza, rendezetlen nyomását, legyen az politikai és eszmei, vagy éghajlati és környezeti. Vannak, akik ennek örülnek, így én is. Másrészt, az előzőből következően, a valós önállóság látszata is lassan elillan. Így minden előrejelzés bizonytalanná, lehetetlenné válik a folyamatosan alakuló Földünkön. Végül, az uralkodó politikai és gazdasági osztályok elbizonytalanodnak, mivel eddigi meggyőződéseik, elgondolásaik pillanatnyilag túlhaladottnak bizonyulnak, ahogy ezt már Perry Anderson is kifejtette (Idées-forces, New Left Review 151, 2025).
És ekkor születnek a történelmileg – már az ókori görög politikában is (lásd Platónt, Arisztophanészt vagy Arisztotelészt) – jól kipróbált, vadabbnál vadabb eszmei próbálkozások, amelyek tovább növelik az emberiség bizonytalanságát. Gyakran nem csak jobboldali és szélsőjobboldali pártok vagy mozgalmak gerjesztik a haragot, amelyet a növekvő jövedelmi- és vagyoni egyenlőtlenségek, az oktatási/egészségügyi elégtelenségek, vagy a tömeges külföldre vándorlások okoznak. Ha jól látom és hallom, ma már kevésbé szerepelnek a nyilvános vitákban, fecsegésekben az olyan elképzelt és feltételezésekre alapozott elcsépelt tanok, mint a neoliberalizmus vagy a neokonzervativizmus. Manapság mintha inkább olyan átfogó világnézetek terjednének, amelyek az egyes embert sarokba szorítják, az egyedüllétét növelik, ugyanakkor birka módjára tömegesen és céltalanul nyájba terelik.
A káoszban az emberek gondolkodása is zavaros lesz. Az úgynevezett „nagy elbeszélések” (hit, haza, család, haladás, észszerűség, hatékony tőkésgazdaság, társadalmi együttérzés/összetartás, művészetek) már nem segítenek, hiszen magában álló kijelentésekre épülnek, és kérdés hiányában nincs se válasz, se vita. Ez a sorsa a nagy kilátástalan és tiszavirág tüntetéseknek is, a sokszor gondos és észszerű felkészülés ellenére. A társadalmi rétegek változatosságához és a földrajzi helyzethez alkalmazkodva, a divatos, de rövid lélegzetű világnézetek közül megemlítek hármat: a nihilizmust (s ellentételét: a hedonizmust), a libertarianizmust és az anarchizmust. Számos szótárt és enciklopédiát böngészve ilyen-olyan értelmezéseket találtam és a következőket értettem meg.
A ma tapasztalható anarchizmus az egyén teljes szabadságára hivatkozik: „hagyjanak békében engem”; „mert ezt én megérdemlem”; „azt csinálok, amit akarok”; „milyen jogon kifogásolják az embert”. Idősödő feleségemet egy-két évvel ezelőtt a metróból kilépve valaki meglökte. Ezt ő rossz néven vette, mire a finom, úri kinézetű hölgy odavágta neki: „én nagyon sietek”. Az egyéni akarat elsőbbsége érvényesül, együtt a jogosultságérzéssel. Csupán a szabad, minden kötöttség nélküli, csak az egyén által választott együttműködés létezhet. Az anarchizmus elutasítja az államot, minden felsőbbséget és minden társadalmi kötelezettséget. A másiknak, a közösségnek a léte és szabadsága nem téma.
Ha a nihilizmusra gondolunk, eszünkbe jutnak e sokat hallott kijelentések: „én nem hiszek semmiben, senkinek”; „engem már semmi sem érdekel”; „hiába kezdeményezünk, úgy sem sikerül”, és így tovább. Az undor, az elveszettség vagy az általános rossz érzés eluralkodik, és a hónap vége is gyakran nehéz anyagilag. Ez egy olyan vélekedés, amely szerint nem létezik semmi mindenek feletti, nincs olyan érv, ami megalapozna egy erkölcsi vagy politikai értéket, vagy akár a létezés értelmét. A hagyományos értékek, hiedelmek, vallások falra hányt borsók, hasztalanok. Nincs értelme küldetésnek vagy elkötelezettségnek. Az egyedül, vagy másokkal való cselekvés hiábavaló, mivel indokolatlan.
A nihilizmus egyik ellentétele a hedonizmus. Az „itt és most” egyetemes fogyasztás – a szó igen tág értelmében – észrevehető a vásárlásban, az étkezésben, a közlekedésben, az életmódban. Az élet értelmet a rögtöni élvezetekben, az azonnali fogyasztásban és örömökben lelhetjük meg. Sok esetben a fogyasztáshoz való jog követelése mindennapos, aminek hiányában elkeseredés is létrejöhet. A Covid-járvány időszakában a nyaralás hiányának jogveszteségként való megélése akár kezdődő idegösszeomláshoz is vezethetett. Ugyancsak elég a bevásárlóközpontokban sétálni és a vásárlók tömegét érzékelni, vagy saját magunkat is megfigyelni, ahogy sodródunk, s némelykor olyan dolgokat is megveszünk, még a kevés a pénzünkből is, amikre nincs mindig szükségünk. Senki más nem érdekes: a másik vásárló vagy az ott sétáló. Hasonló gondolkodással találkozunk vagyontárgyak megszerzése esetében is.
A libertarianizmus a klasszikus liberalizmus elhajlásai közé tartozik. Eszerint az ember számára az ÉN az egyetlen biztos valóság. Csak saját érdekei és érzelmei, saját akarata lehet irányadó. Állam, vallás vagy más intézmény csak elmeszülemény lehet, amit különböző társadalmak hoznak létre mesterségesen. Gazdasági téren a XIX. századi liberálisok által kigondolt piac – ha ilyen egyáltalán létezik – az egyetlen mérvadó, ahol az egyén saját és kizárólagos érdekei érvényesülhetnek a kereslet és kínálat mesterséges megvilágításában. Így adták el a magyar társadalomnak is az 1970-1980-as években a tőkés gazdaságot „piacgazdaság” néven. Nincs társadalom (még nem mutatták be Thatcher asszonynak, és most már késő, hiszen meghalt), nincs összefogás, sem együttérzés vagy közösségvállalás (lásd a jelenlegi Washingtont vagy Brüsszelt).
Mintha napjaink „káosz világbirodalmában” a XVIII. századi felvilágosodásból született és a nagy francia forradalomban meghirdetett hármas jelszó – szabadság, egyenlőség, testvériség – elvesztené érvényességét. Talán jó volna őket felébreszteni Csipkerózsika álmukból, eltűnődve: vajon kiknek az érdeke, kiknek hasznos ez az álom, és az ébresztés késleltetése? Vajon a politikai rendszerváltozásban reménykedők haladó szárnyának nem lenne-e szintén hasznos ezen eltöprengeni ? Vajon olvasóimnak, de saját magamnak is, nincs-e szükségszerűen itt az ideje rájönnünk, hogy „SZABAD gondolkoznunk”!?
