Mostanában sokat esett az eső. Ilyenkor az ember lelke kicsit bekuckózik, olyan szomorkás lesz a hangulata. Ha hagyja… Este hét körül elállt az eső. A kilenclakásos társasház bejárata mellett elterülő kis kertben már derékig ért a fű. Éppen most találtam meg két csomag mezeivirág-magot. Valamilyen jótékonysági eseményen kaptam tavaly, és gondosan megőriztem, hogy majd tavasszal szétszórom a talpalatnyi kis helyen.
Nem mintha emlékeztem volna arra, hova rejtettem a virágmagokat, de egy laza lakásfelújításkor az ember mindent is megtalál.
Tehát elállt az eső. Fogtam a kis metszőollómat, a két csomag mezei virágmagomat, és uccu neki, irány a kert.
Eső után hihetetlen friss illata van mindennek, a víz életre kelti a növényeket, a fákat, és a madarak is vidáman mondják a magukét.
Úgy gondoltam, vár a kert, akkor is, ha már este hét óra van, és ilyenkor kinek is jutna eszébe kertészkedni?
Mondjuk nekem. Mivel a kilenc lakásos társasház második emeletén felejtve a kertész kesztyűket és este hétkor már lusta az ember, így csupasz kézzel és egy metszőollóval elkezdtem levágni a füvet. Csakhogy sokáig tartson.
