A miniszterelnök áll, mint a lakodalomban (haha) és néz, hogy akkor ez most micsoda. Segítünk, ha már metafora: mindenki táncol és azért néz rá olyan furcsán, mert ő az egyetlen, aki a parkett közepén zsebre dugott kézzel és sértődött képet vágva a többiek csaját méricskéli. Lehet, az utolsó kupicát már nem kellett volna lehúzni. Vagy még az elején felmérni, hogy hol van és ott mi az elvárható magatartás. A ráckevei Orbán-beszédből azonban leginkább az jön le, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Már azt kivéve, hogy látja a közelgő bajt és azt hiszi, kidumálhatja magát belőle. Nem lesz egyszerű, hiszen a forgatagban egyre újabb haragos szemekkel kerül szembe.
A minapi tiráda legviccesebb része az, hogy az amerikaiak „leléceltek”, itt hagyták egyedül Európát, a maguk részéről nem adnak több pénzt. Ezt pont akkor fejtegette a kormányfő, amikor Donald Trump jóváhagyott egy 50 millió dolláros amerikai fegyverszállítmányt az ukránoknak – az elsőt, mióta megkezdődött második elnöki mandátuma. Alelnöke, JD Vance pedig azt mondta, túl sokat kérnek a békéért az oroszok, pedig helyette inkább engedményeket kéne tenniük. Vagyis Washingtonban elkezdtek kijózanodni Putyinnal kapcsolatos illúzióikból és lépést váltottak, Orbánnak azonban ez nem sikerült. Vagy, a másik lehetséges magyarázat szerint, tőle az oroszok nem tudnak túl sokat kérni. Akkor se, ha cigánygyerekek vagy kalapácsok potyognak az égből…
Hosszú évek óta megfigyelhető, hogy a miniszterelnök elégedetlen a világgal és helyette a saját fejében épít egy másikat, amelyik jobban megfelel az igényeinek. A gond akkor van, amikor bekopog a valóság és meg kéne magyarázni, miért is nem hasonlít jobban egymásra a két világ, az igazi, meg az elképzelt. Az igaziban ugyanis az erősebb általában lenyomja a gyengébbet, a szövetségben állók az elszigeteltet, míg az elképzeltben nincs szükség barátokra, a pásztorfiú simán legyőzi a sárkányt és elnyeri királykisasszonyt, meg a fele királyságot. Mesének szép és akkor Orbán legalább nem állna magában a lakodalom kellős közepén.