Más volt a hangja ennek az ugatásnak. Ahogy a csecsemő sírása sem egyforma – másképp hallik, ha csak kényelmetlen neki a pisis pelenka, ha épphogy éhes, vagy ha már nagyon –, ugyanúgy fel lehet ismerni egy idő után a kutyák ugatásának üzenetét.
Érkező gazdájukat, sőt, már annak autóját, amikor befordul az utca elejére, előbb rövid vakkantgatásokkal, majd magasabb frekvenciára váltva, ujjongó ebszavakkal köszöntik. A bicikliseket méltatlankodva csaholják, a quadosokat még inkább. De amikor a postás jön az elektromos kis háromkerekűvel, egyfajta várakozással teli lesz az ugatás: vajon van-e nála kissé megszáradt pogácsa, zacskóban maradt szendvicsvég, amit direkt nekik tartogat? Szerdán és szombaton nem is kell kinézni az ablakon reggel kilenc körül, már az ugatásból lehet tudni, hogy megérkezett a tejes ember, aki három faluval és egy megyével odébbról hordja hozzánk a házi tejet, túrót, olykor gomolyasajtot, tejfölt és köpült vajat is. S hiába is csitítgatjuk őket, egészen addig nem hagyják abba a hangos csatolást, amíg nem kapnak egy-egy löttyintést a táljukba a csavaros üvegből.
Ám ennek az ugatásnak merőben más, ismeretlen volt a dallama s az ereje is. Elmúlt már éjfél, ilyenkorra elnyugszik a környék, legfeljebb egy-egy kisebb vakkantással jelzik a környékbeli ebek, ha messziről zajt hallanak, és mintha egyfajta üzenetváltással adnák tovább a rövid információt, kell-e vajon éberebbnek lenni, vagy elnyugodhat mindenki a soron. Épp ezért metszőn és élesen hasított bele a csendbe az eget verő vonyítás, csaholás, kaffogással és kaffantással keverve. Az ablak alatt csattant fel először, de aztán gyorsan távolabbi jellé változott, szűnni azonban nem szűnt meg, ami azt jelentette, hogy a kutyák valahol a hátsó udvar környékén észleltek veszélyt.
A „majd csak elmúlik” önmegnyugtató hangja s „a biztos valami baj van” vészjelzése keveredett. Ébren ekkor már csak jómagam voltam, az alvót, a férfit, akinek hagyományosan ilyenkor mennie, s „harcolnia” kellene, nem volt szívem felébreszteni. A pizsamára kis kabátot kapva, s a zseblámpát magamhoz véve indultam hátra, az ólakhoz, ellenőrizni a ribillió forrását. Ahogy közeledtem, úgy kezdett el jobban zakatolni a szívem, hisz már nemcsak a kutyák hangját hallottam, de a libákét, a kakasokét és a tyúkokét, utóbbiakét úgy, ahogy még sosem, afféle jajkiáltásként. Az erős fagerendákból készült, embermagasságú ól, ahová mi magunk kényelmesen be tudunk lépni, épnek tűnt. Ajtaja zárva, a láncok rajta. Sorra leemeltem mind a három kis riglit, kinyitottam az ajtót és körbevilágítottam.
A legtávolabbi sarokban ott ült egy róka. Szájában félig kilógva az egyik tyúk, amit a zseblámpa fényére hirtelen elejtett. Pár, örökkévalóságnak tűnő, lassú másodpercig egymás bámultuk, mindketten a döbbenettől mozdulatlanul. Aztán ő kapcsolt hamarabb, a gerendák alatt ravaszul átfúrt lyukon gyorsan kirohant az ólból. Olyan gyorsan, hogy a kutyák még fel sem eszméltek: üldözniük kellene, legalább a kerítésig.