Bár a Fidesz politikai eszköztárába az ellenzékmenedzsment (bizonyos ellenzéki pártok felhozása illetve összezsugorítása a fideszes pártsajtó, az állami támogatások, a gyűlöletkampány vagy esetenként az igazságszolgáltatás eszközeivel) is tudottan beletartozik, eddig azt hihettük, hogy az ellenzékváltás nem a kormányerők biznisze: abban inkább a választóközönség utazik, amikor elunja őfelsége ellenzékének sikertelenségét. Hangsúlyozandó: eddig – mert az Orbán-párt most egy saját magához képest, meg általában véve is szokatlan játékba kezdett. Miután szembesült vele, hogy ellenzéket váltani – vagyis az új kihívót a régiekre cserélni – a korábban bevált szerszámkészlettel nem képes, most a szerepcserével próbálkozik, megkísérelve belehelyezkedni a rendszerellenzéki szerepkörbe. Hogy ehhez hazudnia kell egy komplett világrendszert – a Tiszát, Zelenszkijt, sőt Manfred Webert is dróton rángató háttérhatalommal –, az a kisebbik probléma, legalább másfél évtizednyi rutinjuk van a valóságtól nem zavartatott kommunikációban. A nagyobbik, hogy ők maguk a rendszer: egy olyan szisztéma, amelyben mára teljesen összemosódott a párt, a kormány, az állam és a család, akár az érdekekről, akár a nemzet anyagi vagy egyéb erőforrásairól van szó. Ebből a pozícióból eljátszani az utolsó ostromlott végvár vitéz védőjét nem kockázatmentes kihívás: olyan színdarab, amelyben csak hajszálnyi a különbség a látványos hősiesség és a nevetséges ripacskodás között.
A számok egyelőre azt mutatják: tizenöt éve kétharmaddal kormányozva nemzeti ellenállást mímelni bátor, de nem feltétlenül eredményes mutatvány (nincs olyan kutatás, ami a kormányoldal növekvő népszerűségét mutatná). Inkább olybá tűnik, mintha a Színház utca 1. lakója belezavarodott volna a saját koreográfiáiba. Hogy őt idézzük: a magyar jövő kulcsa olyan helyzetet teremteni, amelyben minden nagyhatalom „Magyarország sikerében” (értsd: a fideszes kormányzás fennmaradásában) érdekelt. Csakhogy egyrészt nem nagyon létezik ma már olyan európai kormány, amely őszintén akarná Orbán Viktor hatalomban maradását – és a rezsim névadója meglehetősen sokat is tett ezért. Másrészt az USA akarata sem annyira egyértelmű most, mint amilyennek tavaly novemberben látszhatott. Moszkva és Peking természetesen akarná, de ez már nagyon nem az a játék, amiről hősünk álmodott: ő most nem a jobbszélső a nagyfiúk közös csapatában, hanem a lyukas laszti, amelyet minden irányból rúgások érnek (amerikai vámok, EU-döntés az orosz energiahordozókról történő leválásról, jelzés a Fehér Házból, hogy ideje lazítani a kínai kapcsolaton meg a balkáni bajkeverőkhöz kötődő szálakon, Putyin ragaszkodása a harctéri megoldáshoz stb.).
A kockázatoknál maradva: azzal, hogy retorikailag ellenzékbe vonul, Orbán befelé is azt üzeni, hogy van nála nagyobb politikai erő a színen. Ő meg kétségkívül ellenáll ugyan, de nem kurucos daccal, hanem a saját tévedéseik mellett kitartók buta konokságával: olyan csatákat vív, amelyeket nemhogy nem nyerhet meg, de – a többség így látja – nem is lenne jó, ha megnyerne.