Sajnálatos

Budapestről vonattal lejutni Tapolcára majdnem olyan sokáig tart, mint száz évvel ezelőtt – mondta Navracsics Tibor közszolgálati és területfejlesztési miniszter. Csak Budapesttől Füredig közlekednek villanymozdonyok, onnantól dízelek vontatják tovább a vagonokat. A miniszter sajnálatosnak nevezte a helyzetet, de bízik a beadott uniós pályázatukban, hiszen a közlekedés fejlesztésére irányuló törekvéseik összhangban vannak az Unió céljaival.

A miniszter mindenesetre optimista. Akkor is az volt, amikor megígérte, hogy elintézi, hogy részesüljenek az alapítványi egyetemek hallgatói is Erasmus-ösztöndíjakban. Sikerült neki? Nem. Megígérte, ha nem sikerül, lemond. Lemondott? Nem. Sajnálatos.

A NER csúcsán állók érzik, országlásuknak nemsokára vége. Érződik ez a kommunikációjukon is. A háttérben egy mindenki számára láthatóan lepusztított gazdasággal, egészségüggyel, oktatással nehéz sikerpropagandát folytatni. Gyurcsányra mutogatni sem nyerő több mint másfél fideszes évtized után. Lehet átkozni a tiszásokat, az új és az óbaloldalt, az efféle kommunikációs patronok azonban sokszor azok kezében robbannak, akik eldobják őket. Átkozódhatnak, emlegethetik a Himnusz-beli balsorsot és a Krisztus melletti bal latrot egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy egy fenyegető többség áll velük szemben, nem pedig egy szánalmas kisebbség.

Az intelligensebbek változtatnak a stíluson, mint Navracsics miniszter, aki beismeri azt, amit mindenki lát. Lázár miniszter újabban utcafórumokon áll szóba az egyszerű emberekkel. Nemrég például Pécsett meghallgatott egy tanárszakos egyetemistát, aki megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a homoszexualitásnak biológiai okai vannak, azért semmi értelme a Pride betiltásának. Lázár kifejtette, a kormány nem hisz az egyetemen tanított tudományban, szerintük ugyanis a homoszexualitás utánzás útján terjed, egy ilyen felvonulás tehát valóságos járványgóc.

Még maga a miniszterelnök is ellátogat rendezvényekre, alakítja ott az egyszerű magyar embert, a kedélyes nagypapát. Meghallgat még olyan kérdéseket is, hogy nem zavarják-e őt a gazdagságukat jachttal, Ferrarival, dubaji luxuslakással mutogató kebelbeliek. De igen, mondja és hátat fordít. Megy tovább, nem várja meg a további neveket. Azt mégse állíthatja, most értesül először arról, milyen mérgező cinizmussal tolják ezek luxusfogyasztásukat egy elszegényedő ország arcába.

Hatalmi arroganciával megfogalmazott üzenetét Orbán most a postára bízta. Ön dönt! – ígéri a papír, de mindenki tudja, nincs döntési helyzet. Nem dől el ma, és holnap sem, mikor csatlakozhat Ukrajna az Európai Unióhoz. Nagy valószínűséggel fog egyszer, hacsak nem sikerül Putyin sátáni terve egész Ukrajna bekebelezéséről. Az orosz elnök már „ukrajnai területről”, „nem létező országról” beszél, így nyilatkozik Orbán is keleti szomszédunkról. Tavaly decemberben azt jövendölte, idén véget fog érni az orosz-ukrán háború. Mégpedig: „vagy úgy, hogy sikerül béketárgyalással lezárni, vagy úgy, hogy az egyik fél megsemmisül”. Szerinte az Ukrajnának a világ számos pontjáról eddig nyújtott segítség tökéletesen fölösleges volt. „A pénz elégett. És az eredmény? Ukrajna területének egyötöde megszállás alatt, meghalt sokszázezer ember, és közben infrastruktúrája, közlekedése és energiarendszere földig rombolva.”

Orbán víziójában a megsemmisülés sorsára ítélt „egyik fél” nem lehet más, mint Ukrajna, hiszen azt is kijelentette már többször, hogy „nem tudja elképzelni” Oroszország vereségét, mivel az a nagyobb ország. Volt már olyan a történelemben, hogy a kisebbik győzött, de az állítólag mélyen keresztény kormányfőnek mégis inkább egy bibliai történetet idézek, Dávidét és Góliátét. Nem is kell idézni, hiszen nyilván ő is erre gondolt egy másik év végi jövendölésében, amely szerint „át fogjuk venni a hatalmat” az Unióban.

Nyílik már a pünkösdi rózsa, de egyik jóslata sem teljesült. Csak egy méregdrága gyűlöletkampányra futotta neki közpénzből. Hogy milyen kockázatok miatt ne támogassuk Ukrajna uniós tagságát. Elmondom én, mit kockáztatunk, ha beállunk Orbán gyűlölethadjáratába. Ha beválik a jóslata Ukrajna megsemmisüléséről, Záhony mögött már Oroszország kezdődik. Ennek Druzsba-díjas külügyminiszterünk minden bizonnyal örülne, hiszen bármikor átugorhatna helikopteren „Szergejhez” egy kis teázásra, mi többiek aligha.

Egy még ma is több mint harminc milliós nép nem „semmisül” meg csak úgy. Megfékezhetetlen menekültáradat indulna el irányunkba, köztük magyar véreink, akiknek nyelvi jogaiért annyit hepciáskodott Szijjártó. Ezentúl rögtön Szergejhez fordulhat az ügyükben, hiszen oroszországi kisebbségként élnek tovább, akik ott maradnak. Aki nem tudja, milyen nemzetiségiként élni Oroszországban, az kérdezze meg az ingusokat, adigéket, csukcsokat. A volt Ukrajna, egy hatalmas, tönkretett, kifosztott ország temetetlen holttestként mérgezné a környezetét, elsősorban minket, hiszen mi vagyunk hozzá a legközelebb.

A háborúnak előbb-utóbb bizonyára vége lesz. És nem mindegy, hol állunk akkor. A véreskezű zsarnok mellett, erkölcsi iránytűt vesztett utolsó csatlósként, vagy a szabadságért küzdők oldalán segítőtársként. És, bármilyen abszurdnak tűnik is, a szolidaritás kifizetődő. Ha a jó oldalra állunk, részt vehetünk ennek a gazdag ásványkincsekkel és jól termő szántóföldekkel rendelkező országnak az újjáépítésében.

Ha az aljas agresszor oldalán maradunk, kimaradunk mindenből, szóba sem állnak velünk Európában. És ez bizony több lesz, mint sajnálatos.

A szerző nyelvész.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.