A kert az emberiség legjobb találmánya és eszköze arra, hogy önmagát otthon érezhesse a világban. (...) A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és általunk ellenőrzött világ. (...) Kertünk viszonylag könnyű és örömteli győzelem az idegen világ erői fölött - a két Városligetnyi területű Rákosrendező kapcsán jutott eszembe Hankiss Elemér, akinek az Emberi kaland című kötetében olvashatók ezek a mondatok.
Bennem is csak most nyert értelmet mindez, amikor már úgy járkálok a kiürített, elpusztított MÁV munkáslakások között, mint egy posztapokaliptikus túlélő. Látom a kis földszintes, zöld spalettás házak zsebkendőnél alig nagyobb kertecskéit, hálatelt szívvel gondolok a „kertészekre”, akik számára felüdülés, kikapcsolódás, pihenés volt a kertészkedés.
Minden kertnek egyénisége volt. Az egyiket kerítéssel, a másikat kézzel készült rácsokkal, a harmadikat sövénnyel védelmezte a tulajdonosa, de volt, aki a kert határán túl is ültetett cserjéket, ahol a madár sem járt. Itt geometrikus ágyások, kör alakban vagy szögletesen ültetett fürtös gyöngyikék, nárciszok, tulipánok; amott hagyták a maguk természetes útján elterjedni a hóvirágot, a gyöngyvirágot. Tavasszal a mandulák, cseresznyefák, almafák hirdették, hogy a haszonnövényekre is gondoltak.
Ezek a kis házak a vasút „fehér rabszolgái” számára épültek 1910 körül. Az épületek csak szoba konyhás méreteikben hasonlítanak a sokat emlegetett „mézeskalács házakra”, de földi paradicsomot jelentettek azoknak, akiknek így lett hol álomra hajtani a fejüket a 16 órás munkanap után, hogy 8 óra „pihenés” után újra megkezdjék emberpróbáló rakodó, pályakarbantartó, málházó, felvigyázó munkájukat.
A századfordulón az volt a regula, hogy ha a váltótárs lebetegedett, emberünk pihenés nélkül nyomta le a két műszakot. Szabadságot akkor kapott, ha illetékbélyeggel ellátott nyomtatványon kérvényezte, és a helyettesítőnek ő maga fizette ki a túlórát. Akár 15 évet is eltölthetett szabadság nélkül, közben a családja mégis éhezett. Életveszélyes fizikai állapotuk a vasúti biztonságot is veszélyeztette. Az 1904-es vasutassztrájk után a MÁV kénytelen volt javítani élethelyzetükön: ezek a kis házak is így születtek.
A mára már vizes, évszázados lakásokat sok bérlő az utóbbi évtizedekben felújította, szigetelte, nyílászárót cserélt, gondozta a kertecskéjét, mások kocsibeállót alakítottak ki a kertben. Van itt a Hattyúdal című filmbe illő Villa Negra, szalonnasütő hely, kerti pad, műanyag szék és asztal. Sokan nem tudtak, mások nem is akartak innen elköltözni, amikor 2023-ban jött a végzés, hogy 3 hónapos határidővel el kell hagyniuk a lakásokat. Aki szívesen ment, annak megfelelt a MÁV által felkínált új lakás, de vannak, akik máig pereskednek a maradásért.
Ám ami megmaradt ebből a korból, azok a virágzó kertek, a nyírott sövények, lombos fák. Az egykori MÁV dolgozók leszármazottainak keze munkája.
És nem lehet úgy elsétálni a MÁV által ültetett nyár- és ezüst juhar fasorok alatt sem, hogy ne facsorodjon el az ember szíve, ne szoruljon ökölbe a keze attól a gondolattól, hogy az emberek elüldözése fontosabb volt, mint a veszélyes hulladékok elszállítása és ártalmatlanítása.
A kis házikók között van egy olyan, amelyben két éve még egy idős ember lakott az unokájával. Ez a ház kb. tíz méterre van egy aktív vasúti síntől. A bérlő elválasztó sávot és zajvédő falat ültetett kerti mályvából. A MÁV telepítésű platánok és a bácsi fenyői, tujái, ciprusai és cseresznyefái zöldellenek itt; van parányi kerti tó is sziklakerttel, és amikor a kivert ablakok mögött meglátom a 70-es évek luxusát idéző koloniálbútort, a könnyeim is elindulnak.
Az elhagyott lakásokról, kertekről nem esik szó, hiszen ott már nem lehet választókra számítani, a tervbe vett kíméletlen természetpusztításért csak néhány szakmabeli aggódik. De egy telekről még beszélnünk kell, mielőtt az is veszteséglistára kerül. A Tátra-Trans nevű szállítmányozási cég telephelyéről van szó, amely 1985-től úgy 15 éven át a közelben működött. Az általuk ültetett, mára hatalmasra nőtt tuják, tiszafák, fenyők, nyírfák szegélyezik az utakat. Egy kerti tó nyomai látszanak a szétvert központi épület takarásában.
Lelki szemeim előtt felködlik, hogy esetleg az építkezések, közműfektetések elkerülik ezt a területet, nem válik sivár konténervárossá. Hiszen az új lakások lakóinak, gyerekeiknek ugyanúgy szükségük lenne játszótérre, árnyat adó fákra, csobogó patakokra, mint a korábban itt lakóknak. Akivel erről beszéltem, mind visszakérdezett: ennyire naiv vagy?
Nem. Ennyire szeretném remélni, hogy lesznek, akik szerint nem kell önmagunkat elsáncolni a természettől, mindent legyalulni, növénymentesíteni. Lesznek, akiket nem csábít a gondozásmentes műfű. Beletervezik az új városrészbe ezeket a mini édenkerteket, ahol kedvükre élhetnek a hangyák, a parányi ködvirágok, a hatalmasra nővő fák, vadvirágok, lepkék, madarak.
A természet egy kicsi szigete lehetne ez, ahol otthon érezhetik magukat a városlakók.
A szerző Podmaniczky-díjas városvédő.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
