Múlt héten tavaszi szünet volt. Ez csak azoknak magától értetődő, akiknek általános- vagy köziskolások a gyerekei, mert ilyenkor akad bőven megoldandó feladat: hol lesznek, mit csinálnak ebben a közel tíz napban. Ki vigyáz rájuk, ki és milyen programot szervez nekik. Ebben a cipőben jártam én is, ám a feladat kellemes volt. Öt éve váltam, és ami sokáig megszokhatatlannak tűnt, mára a mindennapok gyakorlata lett. Gyerekeim minden második hét végét nálam töltik, és mellette a szünetek felét. Így volt ez most is.
Még húsvét előtt böngésztem a hosszú távú időjárás-jelentést, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az ünnep utáni napokra esőt jósolnak. Pedig mennyi szabadtéri programot terveztem! Aztán kiderült – fent az ég is –, hogy az időjósok alaposan tévedtek, mert bár felhőt elvétve még láttunk Dél-Alföldön, eső egyáltalán nem esett. Ahogyan testvérem fogalmazott: a mögöttünk hagyott hét már a nyarat idézte. Így történt (majdnem azt írtam: így esett), hogy mozi, színház és fürdőzés mellett egy pazar napot töltöttünk a Fekete- és Fehér-Körös összefolyásánál található Szanazugban, a családi nyaralónkban, ebben a miniatűr édenben, amelyet famíliánk negyven éve épített. Hogy mennyire jó döntés volt: negyven tavasz és nyár az állítás aranyfedezete.
Két nap munkával rendbe tettük a kertet, és amikor a gyerekkel ott voltunk, a játéké volt a főszerep. Tollaslabdáztunk. A kezdeti bénázás után Mátéval többször százötven ütésen túl teljesítettünk, és üvöltöttünk a keserűségtől, ha elrontottunk egy már a végtelenbe igyekvő labdamenetet.
És közben történt valami, amit nem egyszerű elmagyarázni. Önfeledtek voltunk, nevettük, szinte kiléptünk az időből, hirtelen nem létezett más számunkra, csak az ütők, a tollaslabda és a játék. Ütések közben folyton felfelé néztem, ahol abban a három-négy órában megszámlálhatatlan repülőgép rajzolt kondenzcsíkot a világ legnagyobb, kék festővásznára, az égre. Ha az élettel szembeni adósságaimat szeretném felsorolni, az utazások előkelő helyet foglalnának el. Közel harminc országban jártam: földről, vízről és levegőből elérve a közelebbi és távolabbi célpontokat. Mégis.
Mennyire szeretnék újra repülni! Milyen jó azoknak, akik most azokon a gépeken szállnak messzi úti céljaik felé, amelyeket egy hangya nézőpontjából bámulok szanazugi kertünkből! Milyen jó volna a gép egyik utasának lenni – nőtt és súlyosbodott bennem a sóvárgás. Aztán hirtelen elszégyelltem magam.
Könnyen lehet – fordítottam száznyolcvan fokot addigi nézőpontomon –, hogy a repülőgépen utazó apukák semmi másra nem vágynak jobban, mint arra, hogy együtt lehessenek a gyerekeikkel, hogy játszhassanak velük, hogy tollaslabdázzanak, mint most mi itt. De a cégük Szingapúrba, Hongkongba küldte őket,
amivel sok pénzt kereshetnek, de egyetlen dolgot nem tudnak megadni fiaiknak és lányaiknak, ami dollárban és euróban kifejezhetetlen: az együtt töltött idő élményét.
Eddig is tudtam, hogy irigylésre méltó a helyzetem. A repülőket nézve ez csak megerősödött.