Nekem a Lukácsról Auschwitz jut eszembe.
Pontosabban a termálrészleg bejáratánál
a hőlégkamráról csaknem mindig
az a zuhanyozót idéző gázkamra,
amelyet elhomályosult emlékeim szerint
gyerekkoromban a buchenwaldi múzeumban
egy napon láthattam Goethe és Schiller
egymáshoz közeli lakóházával Weimarban.
A padló szigorú fekete-fehér kövei.
Az alig rejtve futó csövek.
A falióra elveszett neszei.
Öt-tíz percet szoktam benn tölteni,
legföljebb tizenötöt.
Ha nem jöhetnék ki, amikor jólesik.
Valaki nyomná kívülről az áttetsző ajtót,
vagy rögzítené valahogy. Akár viccből.
Fönt rácsozott kis ablak,
betörésére alkalmas tárgy sehol.
A berendezés favázának darabjával
nem tudnám kifeszíteni azt a rácsot.
Az órát az ajtóhoz vághatnám,
simán lepattanna róla.
De merészkedjünk beljebb, mert vár
a harminckét fokos víz oldalkápolnája,
a sztoa, a harminchat fok oszlopcsarnoka,
a negyvenfokos víz Venus-oltára,
a gőzkamra állandó Buddha-tárlata,
a huszonnégy fokos víz keresztelőkútja,
aztán átkelve másik épületszárnyba
a szauna szuperhőssé tevő otthona,
a rituális arcmosás útján szépítő jégkása,
a nyitott medencébe kiúszás felszabadultsága,
a „zsilett” megsemmisítő nyaktilója,
a bugyorgás gatyarázó szórakoztatása,
a pezsgőágy érzéki relaxációja,
az ülőpad bársonyos vízsugara,
a sodrófolyosó elragadtatása,
majd orvosi vényre vagy külön fizetségért
a masszázs pogány beavatása,
és a rá következő pihenés önfeledtsége.
A szertartás során újra és újra
oda lehet járulni a szentségekhez,
a későbbi körökben egy-egy lépcsőt kihagyva,
a sorrendet szeszélyesen meg-megváltoztatva
az extázisig fokozható az élvezet.
Újjászületettként van mire áldomást inni
a gondozott fürdőkertben a végén.
Nekem sok mindenről Auschwitz jut eszembe.
Néhány fokkal eltérő hőmérséklet,
módosulás a levegő összetételében,
kevesebb folyadék, ennivaló,
nagyobb súly, nyomás, sugárzás,
az alvás vagy az ürítkezés gátolása –
taníts tovább, evangelista vértanú,
amíg egészen meg nem tanulom,
hogy ne játsszam az élet császárát,
de méltósággal viseljem kiszolgáltatottságomat.