Tizenöt év, az már egy korszak: ennyi idő alatt nagyra nő a kisgyerek, termőre fordul a diófa, és a köpönyegét rutinszerűen forgató, meggyőződését az alsóneműnél is gyakrabban váltogató politikus is kiismerhetővé válik. Kitanuljuk, mint a KRESZ-t, odafigyelés nélkül is képesek vagyunk alkalmazni a szabályait. Tisztában vagyunk vele például, hogy amikor Orbán Viktor az ellenfelét vádolja valamivel, akkor mindig saját magáról és a tettestársairól beszél. Politikabefolyásoló álcivil szervezetek? Guruló eurók (rubelek, jüanok)? Lopás, hazugság, pedofília? Idegen érdekek kiszolgálása? Háborúpártiság? Gazdasági együttműködés helyett példátlan tempójú blokkosodás? Tényleg mintha önmaga paródiája lenne ez a Fidesznek nevezett családi (szürke)gazdaság: hiába látja mindenki, hogy egyedül Putyin az, aki háborút akar, és hogy Trump lassan több kárt okoz, mint a Covid meg a 2008-as válság együttvéve – ők rendületlenül nyomják tovább az „Oroszország a megbízható partnerünk, Amerika a barátunk” szöveget.
Egyszóval ismerjük őket, mint a rossz pénzt. Tudjuk, hogy a rendszernek üzembiztosan legyőzhető ellenségre van szüksége: ha nem talál, akkor csinál. Fő hivatása, a közpénz-eltüntetés után valószínűleg ebben, vagyis az ellenségrajzolásban a legkreatívabb a NER. A legjobban a kitalált ellenségek ellen szeret harcolni – tipikus példa a Soros-fantom, amelyről maga a kiötlője, a boldogult Finkelstein szárnysegédje vallotta be, hogy gondosan kimunkált, számos országban tesztelt politikai termék. De ideszámíthatjuk a rezsiharcot – a rezsicsökkentésnek nevezett általános állami árbeavatkozás nyolc évéből hétben a piaci energiaár alacsonyabb lett volna, mint amennyit a rezsicsökkentett számlákért fizettünk –, vagy a „Brüsszel” elleni küzdelmet is (a belga főváros uniós intézményeiben a kormányok, Magyarország színeiben az Orbán-kabinet által delegált hivatalnokok, a részben Strasbourgban ülésező EP-ben pedig az egyes nemzetek választott képviselői ülnek, vagyis az az önérdekű, arctalan bürokrácia, amellyel a magyar miniszterelnök szellemkardozik, valójában szintén nem létezik). A legfontosabb, hogy akár virtuális, akár valódi, mindenképpen olyan ellenség legyen, amelyik nem akar velünk háborúzni: „Brüsszelt” tizenöt éve provokálják az orosz-párti magyar patrióták, kemény ellencsapás azonban máig nem érkezett.
Vannak természetesen a hatalom választott ellenségei között olyanok is, akik fizikailag léteznek. Mivel (mint fentebb utaltunk rá) ebben a játékban nem a részvétel, hanem a permanens győzelem a fontos, az ő kiválasztásukat még alaposabb felkészülés előzi meg. Előbb – jogszabály-toldozással, alkotmányátírással, a közvélemény manipulálásával stb. – el kell venni tőlük a lehetőséget, hogy egyáltalán ellenállhassanak, majd jöhet a fényes diadal. Melegek? Mossuk őket össze jogszabályilag a pedofilokkal, indítsunk sokmilliárdos kampányt, és nevezzük „pedofilvédőnek”, aki mégis ki mer állni mellettük. Kormányfüggetlen sajtó? Hitessük el, hogy külföldi megrendelésre támadja a kormányerőket, és korlátozzuk törvényben a finanszírozását – nézzük, mire megy így ellenünk. Ukrajna? Hazudjuk azt, hogy miattuk, a három éve indult honvédő háborújuk miatt nem épül-szépül (hatodik éve) az ország; terjesszük az összes médiacsatornánkon az oroszbarát, ukránellenes propagandát; szervezzünk álinformációkra épülő, indulatszító kamunépszavazást; éljünk vissza azzal, hogy mi már az EU-ban vagyunk, ők meg nem; tegyünk úgy, mintha létezne más esély is a határon túli magyar kisebbségek helyzetének javítására, mint az EU-tagság vagy annak lehetősége; gátoljunk másokat is abban, hogy támogassák őket és hogy az orosz agresszort felelősségre vonják; aztán várjuk meg a kezünket dörzsölve, amíg esetleg összeomlanak.
A baj csupán annyi ezzel a remek módszerrel, hogy időnkén szembejön egy-egy valódi ellenfél is
– járvány, infláció, akkuipari válság, hogy csak néhányat említsünk –, és vele a menetrendszerű kapituláció. De amíg olyanokkal harcolnak a nevünkben, akik nem tudnak visszaütni, addig kétségkívül működik: lesznek még nagy győzelmek.