Ne traumatizáljuk a gyerekeket!

Sok szempontból meglepő A legértékesebb áru, hiszen eddig nem készített holokauszt-filmet.

Most sem tettem. Csak adaptáltam Jean-Claude Grumberg könyvét, aki híres színdarabok szerzője volt, és akinek az apját a háború alatt deportálták. A szüleim legjobb barátja, szóval mindig is ismertem őt, olyan nekem, mintha a nagybátyám lenne. Eddig mindig kerültem, hogy a holokauszttal foglalkozzak, mint filmes, mert úgy gondoltam, hogy ez nem igazán az én történetem. A családom érintett, de nem az én generációm traumája. Jean-Claude az egyetlen, akiben megbízhattam, és amikor elküldték nekem a könyvet, hogy lenne-e kedvem megfilmesíteni, más szemmel olvastam újra. Lenyűgözött a könyv, a történet, a nézőpont, amit megtaláltam benne. Úgy gondoltam, hogy ez új módja annak, hogy erről a korszakról beszéljünk.

Ezt hogy érti?

Nem tudom, hogy ki hogyan van ezzel, de általában nem igazán megyek el holokausztról szóló filmre moziba a „formula” miatt. Olyan, mintha pontosan tudnám, hogy mit kell éreznem, mit kell gondolnom, mit kell tennem, pontosan ismerem az érzelmi utat, és nem igazán érzem magam szabadnak egy ilyen történetben. Ez a történet azonban lehetőséget adott egy új perspektívához.

A közelmúltban több más, újszerű film készült a holokauszthoz kapcsolódva: Jonathan Glazer Érdekvédelmi területe, vagy Jesse Eisenberg Rokonszenvedése is messze elkerülte az ön által említett kliséket.

A holokauszt sokat elmond az emberi természetről, de eddig a szemtanúk korszakában voltunk. Úgy értem, amikor a túlélők szavainak ideje volt, ők tanúskodhattak, és nagyon közvetlen módon tudták elmondani a történetet, a tényeket. Mostanra a túlélőink egymás után halnak meg, egyre kevesebben mesélhetnek. A táborok felszabadításának nyolcvanadik évfordulójára emlékezünk. Ez azt jelenti, hogy a túlélők, akik még életben voltak, gyerekként élték meg az időszakot. Ezért most már természetes, hogy a fikció belép e hihetetlen történet elbeszélésének a területére. A filmesek általában fikciót szeretnek készíteni, illetve egyéb művészetekben egyedi létrehozni. Ezzel nem szeretném a dokumentumfilmeket kevésbé értékesnek beállítani, de teljesen normális, hogy megpróbálunk új utakat találni arra, hogy erről beszéljünk. Nem is tudom, soha nem gondoltam erre még így, de talán nem tudunk elmenekülni attól, hogy elmeséljük ezt a történetet. A holokauszt örökké velünk marad.

Talán azért, mert a művésznek az is felelőssége, hogy kollektív emlékezetet fenntartsa?

Nekem nem nagyon tetszik az az elképzelés, hogy az embereknek emlékezniük kell. Úgy értem, ez olyan, mint egy felszólítás. Muszáj, mert muszáj. Amikor elolvastam a könyvet, azt szerettem igazán benne, hogy az sem a kötelező emlékezésről szól, hanem az emberi természet végleteiről. Általában, mi filmesek megszállottjai vagyunk abban, hogy megmutassuk, hogy hogyan lehetsz totálisan rossz, hogyan tudsz olyan mélyre kerülni a természeted sötétségébe. De itt ez nagyon más, ennek a történetnek a hatóköre a nagyon-nagyon legrosszabbtól a nagyon-nagyon legjobbig terjed. A történetben a favágó házaspár valós emberek voltak, nem klisék. Ők tényleg megtettek mindent, hogy megmentsék az emberiség becsületét. Ők azok, akik sem nem áldozatok, sem nem gyilkosok. Lehettek volna semlegesek, de kockáztattak, és megmentettek embereket. A legértékesebb áru ezért is nagyon jó arra, hogy beszéljünk a gyerekekkel úgy, hogy  elmondjuk az igazságot, de nem traumatizáljuk őket, és nem mondjuk nekik, hogy a világ egy szörnyű hely. Bár persze az, ám van választásunk arra, hogy rendelkezzünk a saját sorsunk felett. Ez az üzenet a fontos a jövő generációi számára. Szemben azzal, ahogy általában a holokausztról beszélünk, amikor csak azt mondjuk el, hogy az emberi természet nagyon mélyre tud merülni a sötétségben.

Ez igen liberális gondolat abban a korban, amikor a szélsőjobb egyre erősebb és a holokauszttagadók száma is nő.

Régebben sokkal több ilyen ember volt. Most úgy gondolom, hogy a veszély nem a tagadásban rejlik, hanem abban, amit relativizmusnak nevezhetnénk. Úgy értem, minden ugyanolyan. „A zsidó népirtás, az ukrán-orosz háború, a palesztin válság mind-mind ugyanaz.” Szerintem nagyon nem ugyanaz. Az áldozatok szenvedése persze hasonló, de a bűncselekmény jellege más. De ez nagyon távol van attól, ami igazán veszélyes.

Eszerint A legértékesebb áru mese vagy realitás inkább?

Nem konkrét, megtörtént esetet mutatunk meg, ám biztosíthatom, rengeteg hasonló történt, ezeket kutattuk. De mi nem írjuk ki a film elejére, hogy „igaz történet”.

Miért nem mutatja meg a koncentrációs táborokat? Sőt, még az a szó sem hangzik el, hogy „zsidó”.

A film nem titkolja a gonoszságot és a gyűlöletet, és mindezt hazugság nélkül mutatja meg. Mindig is a gyerekhez is akartunk szólni, és nem akarunk hazudni nekik. Nem próbáltam történelemórát tartani vagy a nácizmusról nyilatkozni, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mindig megvan a választásod, az legyél, aki lenni akarsz. Lehetsz önmagad legjobb változata, és lehetsz önmagad legrosszabb változata. De van választásod. A filmben a favágó kezdetben olyan, mint a környezete, mondjuk ki: antiszemita. De aztán felfedezi ezt a szívtelennek hitt gyereket, ami olyan a számára, mint egy szeretethullám. Amikor elfogadja a deportáltak emberségét, felfedezi a saját emberségét is. Hisz Istenben, megment egy gyermeket, aki nem az Isten miatt él túl, hanem miatta. Szóval, nekem az volt a fontos, hogy elmondjam: még ha azt is gondolod, hogy a világ szétesik körülötted, akkor is választhatod azt, hogy tisztességes ember legyél.

Ha jól tudom, a forgatás előtt elment Auschwitzba.

Nem kérte ezt tőlem senki, de kicsit kínosan éreztem volna magam, ha nem mentem volna el. 1967-ben születtem, és itt Franciaországban a túlélők a 70-es évek elején kezdtek beszélni a tapasztalataikról, mert a 60-as évek végén voltak olyanok, akik tagadták, hogy ezek a történetek igazak lennének – ha már ez korábban szóba került. A túlélők elbeszéléseiből megalkottam magamnak egy képzeletbeli Auschwitzot. Amikor ott voltam a koncentrációs táborban, ami ma már egy nagyon érdekes és intenzív múzeum, azt éreztem, hogy semmi ahhoz képest, amit a gyerekkoromban elképzeltem. Szóval, a pokol képei a gyermeki fantáziámból származnak.

Eddig sosem rendezett animációt. Miért választotta ezt a formát?

Nyilvánvaló volt, hogy ehhez a történethez az animáció a legjobb eszköz, több okból is. Először is, rendezőként nem tudtam volna embereket filmezni egy deportáló vonaton. Mert tudom, hogy van egy stáb, tudom, hogy ezek az emberek nem a haláltáborok felé tartanak. Tudom, hogy ha fáznak, akkor van takaró. Egyszóval tudom, hogy csak színlelnek, tudom, hogy hazudnak. Ezzel a legnagyobb hazug én lennék. A rajzok nem hazudnak, csak azért vannak, hogy felidézzék és sugallják, hogy mi történt, és nincs más „mellékes” a rendezésben. Továbbá abban sem hiszek, hogy egy rendező azt kérheti egy színésztől, hogy mondjuk fogyjon le huszonöt kilót. Hallottunk ilyen esetekről, de nem tartom etikusnak. Az animáció mindamellett, hogy alkotói szabadságot ad, sokkal többet enged megmutatni a nézőnek. Ha a valóságot imitálom, az emberek kimennek a moziból, de legalábbis elidegenítem őket attól, amit mondani szeretnék nekik. Az egyetlen út a felidézés, a történtek szuggesztiója, ennek csak az animáció adja meg az ízét. Mindemellett azt is tudtam, hogy nekem kell mindent rajzot megálmodnom. Eleinte megfordult a fejemben, hogy felkérek társrendezőnek egy animációs szakembert, de aztán a magam feje után mentem. Tíz éves korom óta rajzolok és tulajdonképpen nem volt itt más dolgom, mintsem mozgó képekkel és hangokkal érzelmeket kiváltani.

Kevés olyan rendező van, aki ennyire különböző filmeket készít. A némafilmes Oscar-sikere után nem akart volna egy szuperhős filmet rendezni?

Nem. Inkább majd egy újabb némafilmet valamikor. 

Infó: A legértékesebb áru. Bemutatja a Vertigo Média