Egész délelőtt a bíróságon ültem. Sokadik tárgyalási napja volt annak a vádhatóság szerint csőd-bűntettnek, ami annak idején komolyan megmozgatta az egyik nagyvárosunkat. Az öt vádlottat, a tucatnyi tanút már meghallgatták, a védők és az ügyész szűnni nem akaró vitát folytattak egymással. Az ügyvédek időhúzásra játszottak. Újabb tanúkat akartak beidézni, újabb szakértők kirendelését kérték, noha egy magamfajta újságírónak is könnyen átlátható volt az ügy.
Egy nagy helyi cég vezetője különösebb indok nélkül, és ami a lényeg, a megtérülés legcsekélyebb esélye nélkül hirtelen óriási összegű tagi kölcsönöket kezdett folyósítani leánycégeiknek. Az összegek több esetben meghaladták a tagi kölcsönben részesülő cégek éves árbevételét. Nem szorul magyarázatra, mennyire észszerűtlen pénzügyi gazdálkodást folytatott az anyacég. Ilyet csak bűnös szándékkal lehet tenni.
A per tárgya több milliárd forint volt, a vádlottakat mégis kivétel nélkül házi őrizetbe helyezték. Nyomkövetőt kellett viselniük. Hogy ez a jóindulat, már az, hogy nem előzetes letartóztatásba helyezték őket, minek volt köszönhető, az olvasó fantáziájára bízom. A vádlottak néhány évvel a per előtt a város királyai, de legalábbis hercegei voltak. Akkori fogalmaink szerint óriási pénzek összpontosultak a kezükben. Igaz, közben a mértéket vagy a mértékegységet Mészáros Lőrinc és Tiborcz István felülírták. Mégis másfél évtizeddel korábban 10-15 milliárd forint finoman szólva nem számított aprópénznek. Sportegyesületeket szponzoráltak, világklasszisokkal és világhírességekkel ápoltak közeli viszonyt, palotákat építettek maguknak a város legelegánsabb részeiben.
Gátlástalanok voltak, mindenkin átgázoltak, mindenkit becsaptak. Mindenki félt tőlük, nem véletlenül. Láthatóan úgy kezelték a várost, mintha az a hitbizományuk volna. Ezek az idők hirtelen elmúltak, és jöttek a tárgyalótermi csendek, kínos magyarázkodások, ügyvédek fülébe súgott mondatok. Mindennek szem- és fültanúja voltam sok esetben. A tárgyalási napok végén egy könyvecskével a vádlottak a bíróhoz járultak, aki igazolta, hogy a házi őrizetben lévők jogszerűen hagyták el otthonukat a tárgyalások idejére.
Már szinte mindenki kiment a teremből, a bíró, a másodrendű vádlott és én voltam bent.
A vádlott ekkor arra kérte a bírót – ezt tisztán hallottam –, hogy egy órával későbbi időpontot igazoljon neki a hazatérésre, mert szeretne egy helyi étteremben megvacsorázni.
Ennyi maradt az egykori „királyságból-hercegségből” a házi őrizetesnek. Rögtön az suhant át a fejemen: soha nem lesz annyi pénzem, megközelítőleg sem, mint ennek az embernek. Ő ellenben soha nem lesz olyan szabad, vagy csak nagy sokára, amilyen én vagyok.
Megírtam az aznapi cikket, kimentem az uszodába. Szó szerint fürödtem a szabadságban, amiről a vádlott nem is álmodhatott. Utána várt rám a nagyvárosi éjszaka. Kiszállva a medencéből pszichiáter ismerősömmel futottam össze, őt kérdeztem: meddig lehet épp ésszel bírni a házi őrizetet.
Két-három hónapig. Utána összeroppannak – válaszolta.