Toljuk Azahriah-t a kisbuszban, amíg kiérünk a raktárba. Csajok Magyarból, önkéntes munkára. Beregszászi vezetőnk meséli az utat. Régen elhagyott laktanya, szellem járta épületek kátyús kereszteződések oldalain, gazzal fölvert vasúti átkelő, romos ház, hinnéd lakatlannak, de ruhák száradnak az erkélyen.
Van áram
A raktár mint hangár. Hosszú méterek magasában zöldborsók egymáson, babkonzervek, lisztek, cukros-, rizseszacskók, paradicsompüré üvegekben, dobozok stószolva, csokit, gyorslevest, kekszet, kétszersültet rejtenek. Targoncával emelte magasba Tünde, ő a Máltai Szeretetszolgálat beregszászi járási csoportjának egyik vezetője. De a prímet Nóra, a vezetőnk viszi, mert ő az elektromos targoncát is tudja kezelni. Ami nem semmi, mert ez pici ugyan, könnyen fordul a liszteszsákok között, ám oldalt vannak a villái. Hát, még nézni is tereh.
A lányok versenyeznek egymással, mert hát kivel? Háború van, Ukrajna védi magát az orosz agresszorral szemben, a fiúk a fronton vagy idegenben, szolgálnak vagy szöknek, de biztos, hogy nem a raktárban segítenek.
Nem kell ide segítség. A nők mindent megoldanak. Mindent is.
Nyitjuk a jobbra-balra dülöngélő kaput, áthajtunk a pocsolyákon, a gödrökön, aztán a hatalmas vaskapuk mögül ránk üvölt a raktár hideg szája.
Hátország ez itt, Kárpátalja szerencsére nincs a tankok, rakéták, drónok látóterében. Ez a vidék nem kell az agresszornak. De azért ez is Ukrajna, ez is a háború áldozata.
Hiába mérik a magyar időt Beregszászon, az okostelefon átállít minket a kijevi időzónára. Baj van belőle, a boltok, a hivatalok, az emberek a pesti idő szerint élnek. Igen, a helyi ukránok is. A telefon fölveszi a légiriadó jelzését, ha úgy alakulna, jelezne. Meg persze a városi jelzőrendszer. Szerencsére nem hallottuk. Ám a szálláshelyen van egy lámpa, fölirata: Van áram.Ez nagy öröm, és jó információ. A mi egy hetünk alatt a lámpa mindig világított.
Van egy kis bolt a máltai házak mellett, pontosabban a két ház között. Egy ukrán házaspár viszi a boltot, amely pici ugyan, de minden van benne. Cukorka, vodka, házi bor, füstölt hal, mosogatószer, és csöppnyi nyelvlecke. Ők tudnak magyarul, muszáj nekik, mert szinte minden vásárló magyar, de örülnek, ha ukránul akarsz megköszönni, elköszönni. Az oroszórák halvány emlékei csak kicsit segítenek. Doprobácsinye. Ez lenne a doszvidányije. Vagy ilyesmi. De a vodka minden ellentétet elsimít, mint tudjuk.
A kisboltnak, amely egyben kocsma is, mert így kerek a világ, van egy kerthelyisége. Ott vidul a helyi nép, mert ott lehet cigizni. Nézem, a kerekesszékes asszony az utcán héderel. Kérdem, mi van. Telt ház a kertben? Á, nem, mondja ő, csak kitolták levegőzni.
Éhesek sora
Levegőznek az éhesek is, akik sort állnak a máltai ház kapujában. Igyekszünk időre, délre odaérni a raktárból, én vagyok kulcspozícióban, nyitom a kaput, jönnek az emberek, kicsi szatyorban befőttesüvegek. Adják le az üveget, kapnak előző nap leadott, tisztára mosott üvegben leveskét meg másodikat. Van paradicsomleves, isteni finom, tökleves, igen finom, borscs, arra ünnepet ültünk, meg sárgaborsóleves, hűnnnnye, aztán puliszka, hát annak, akinek, hajdinakása meg káposztás tészta – mi is az éhesek menüjéből kaptunk. Azért jó már most itthon, csirkepöri, rántott hús…
De életben marad az ember Beregben is. Főképp azok, akik répát pucolnak. Halmozott lavórral mértük, és nem túl éles késsel kezeltük. Edit, a konyha főnöke beosztotta az önkénteseket, minket Noémival éppen a répa földolgozásához.
A répa sáros volt, olyan marharépa méretű, és ezeket kicsi kockákra, illetve félkör cikkekre kellett vágnunk.
Kellett volna.
Már sárosak voltunk, már fázott a kezünk, aztán vágtuk, ahogy vágtuk. Editke nagyon megértő volt. Ezek a csajok – mármint mi – szorgosak, de hiába a szabásminta, csak a Picasso jön ki a kezük alól. Esetleg a Julienne. Tudjuk, mi az? Na ugye! Majd Editke elmeséli.
Nők a békefronton
A mi Nóránk vitt ki minket a raktárba, és pakoltunk és pakoltunk és pakoltunk. A plafonról leimádkoztuk, Noémi, a mi kis Duracell-nyuszink fölmászott, dobta le a csomagokat, aztán szortíroztuk a futószalag mellé – sorban liszt, cukor, só, olaj, paradicsompüré, kukorica, borsó, bab, csoki, kétszersült, gyorsleves, tészta – és a tízkilós csomagokat csomózzuk, majd tesszük a kisbuszba. A helyi rászorulók kapják. 4900 csomagnak kell elkészülnie.
Mi napi 200-at tudtunk.
Fájt a derekunk, a vállunk, a karunk, de másnapra kelve újra frissek voltunk. Itthon, mikor már hazajöttünk, előjött az izomláz, a vádliban a görcs, a nyakban a feszülés – van itt egy raktár a közelben valami pakolnivalóval?
Toljuk Azahriah-t a kisbuszban, Nóra az összes menőséget énekli, s közben mesél. Ma a nők tudnak mindent. Meg kellett tanulniuk. Autót vezettek persze addig is, de most már kisbuszt, targoncát, bármit. Megy a boltba, kell karburátor, meg pöcök, meg az izé – nézi a boltos, honnan tudsz ilyeneket? Hát honnan? Mindent a nőknek kell csinálniuk – a férfiak eltűntek. Ha hazajönnek? Mehetnek majd a konyhára. Asszony kocsit szerel, férje husit süt. Bár ott tartanának már.
Nézzük a fejlesztőszobákat a máltai ház földszintjén. Aki gyerek nem úgy működik, ahogy kellene neki, amelyik gyerek másképp látja, másképp érzi a világot – őket segítik, fejlesztik, rajzolnak, beszélgetnek vele, mesélnek neki –, próbálják a mesék világából a valósághoz közelíteni. Sok sikert él meg ez a néhány szoba.
No, mi megyünk vissza a mesékből a raktárba. Előkészítjük a következő csapatnak a lisztet, rizst, olajat, zöldborsót, mindenfélét a magasból cuccolva a futószalag mellé az asztalra. Hogy haladjon a munka. Teljen meg a szatyor.
A shoppingolást semmi nem pusztítja el
Szakad az eső. Sétálunk a városban. Megnézzük Fedák Sári villáját, a krími háború hőseinek emlékművét és a betonkerítéssel elválasztott cigánygettót. Kívülről persze, mert nem mer senki bemenni oda. Hacsak a vajda nem ad verőlegényeket melléd. Mi nem kértünk, nem kaptunk, nem mentünk. A belvárosban előveszem a telefonomat, pedig mondták, hogy nem szabad fényképezni, csak az időt akartam megnézni, a telefon, a net aranyárban van, mire megtudtam, hány óra van, már egy pasas figyelt minket, jött utánunk, kukkolt – hátha kémek vagyunk, vagy valami orosz. A szemközti bolt előtt csoportosuló rendőröket már észre sem vettük. Talán csak kávéztak.
Aztán shoppingolunk kicsit. Az olyan ártatlan, békés dolog. Plüssmaci, műtakony, hűtőmágnes – emlékek a háborúból, Kárpátaljáról –, csak a határon átengedjék, mert cigit nem lehet, csak két dobozzal, pálinkát csak két üveggel.
Amúgy szívatás az átkelés. (Persze befelé is.) Adnak egy sajtpapírt, amire ráírják a nevedet. Azt beteszik az útleveledbe, amiben amúgy ott a neved. Aztán már csak a cetlit nézik, kb. öt helyen, ott mind adnak pecsétet a sajtpapírra. Végül elveszik tőled a sajtpapírt a sok pecséttel, akkor te is kapsz egyet az útleveledbe, a többi pecséteket magad után hagyod, és akkor! No, akkor kimehetsz Ukrajnából. (Ha ezt a határátkelőt áttennék az orosz határra – egy katona, egy tank –, egy orosz nem jutna be Ukrajnába.)Örülsz, hogy hazaértél. Jól van, itt fáj, ott fáj, hiányzik a pakolás, az emelgetés, a répapucolás. De süt a nap, a család körülüli az asztalt, s isszák szavaid. Messziről jöttél, mesélsz távoli tájról. Alig kétszáz kilométer. S mégis egy más világ.
