Manapság, Trump első „politechnikai” ámokfutása után a vezető politikusok részéről olyan abszurd kijelentések hangzanak el a globális válságról, amilyenek korábban csak a humoristák gegjében vagy a köznapi, gagyinak nevezhető szövegekben fordultak elő. Ráadásul míg korábban azt hittük, hogy a látszatdemokrácia rendszere egy zseniális magyar találmány, az utóbbi hónapokban az is kiderült, hogy az Egyesült Államok ebben a műfajban - amit a globális médiában kompetitív autokráciának neveznek - nemcsak utolérte, de az abszurditások terén hírtelen messze meg is előzte az Orbán-rezsimet.
Ez új megvilágításba helyezi Orbán és Trump viszonyát is. Bár korábban voltak olyan betegesen józan hazai hangok, hogy Trump nem fogja tűrni Orbán szélsőséges megnyilvánulásait, mostanra kiderült, hogy Orbán az abszurditásokban valójában gyenge kezdő Trumphoz képest, és Trump nyájában legfeljebb némi felzárkózásra törekedhet.
Ennek iskolapéldája volt a legutóbbi, tipikus, ámde klasszikus eset, Alice (Weidel) Csodaországban tett baráti látogatása. Orbán diktátori melegséggel fogadta a német szélsőjobboldali párt elnökét, amire a hazai média rácsodálkozott, miközben Trump alelnöke Münchenben az egész Uniót vidáman megvádolta a demokrácia hiányával és a szabad sajtó korlátozásával, éppen azért, mert tűzfalat építettek e szélsőséges, a legrosszabb német hagyományokat felidéző párt köré.
Most, Trump árnyékában már nem meglepő, hogy Orbán nem kerüli és megoldja, hanem keresi és elmélyíti a konfliktusokat, s hogy az orbáni kulturális sivatagban az áldozat megvádolása - lásd a Budapest fővárossal szembeni politikáját - mindennapos gyakorlat. Trump ezt a technikát jóval nagyobb méretekben és az agresszív hódító kijelentéseket sem elkerülve, sőt azokat felfokozva és fegyverként forgatva használja.
Orbán akár fel is bátorodhat azon, hogy az új, bipoláris világrend szellemében Trump egész Európa leértékelésére, és ezzel az EU-nak a globális jelentőségű döntéshozatali folyamatokból való kiszorítására törekszik. Nem véletlen, hogy a merésszé vált Orbán egy beszédben háromszor is felemlítette a vágyálmait az EU széteséséről.
De sekély a kéj: Trump hatalomra kerülésével közöttük a barátkozás színházi jeleneteinek időszaka jórészt véget ért, ma már nagyon hosszú a sor, amelyet végig kell állni Trump kegyeiért. Trump számára Orbán a hasznos idióták népes seregébe került, akit néha előkaphatnak, de sokkal inkább elfelejtenek. Hiszen már ott dübörög, nagy hatékonysággal őket szolgálja Elon Musk technomogul dezinformációs nagyüzeme, amely alkalmas a globális közvélemény bedrogozására.
A hosszú lappangás után ugyanis - az egész világ megdöbbenésére - az amerikaiak megint feltaláltak valamit: egy új hatalmi rendszert, a modernizált konzervatív politikai rendszer és a technológia avagy a techipar közös uralmát. Ez mindent a feje tetejére állított a nemzetközi politikában is, hiszen az új, kérkedve elnyomó rendszer új elméleti-ideológiai keretezéssel jár, ezért új politikai szótár is kívántatik, új szimbólumokkal.
A demokrácia válságának örökzöld témája újra előjött a technopopulizmus formájában. Ennek fő terepe a globális digitális tér a reklámvilág foglyaival, akiket túszul ejtett a hatalomra kerülő techipar avagy a technodiktatúra, és így a médiában és a közbeszédben már kavarognak a dezinformációs világrenddel és a tudatiparral kapcsolatos újdonsült kifejezések. Sőt, a kialakulóban lévő techno-imperializmusban, a hegemón hatalmak közötti versengésben még most sem látni bizonyosan, hogy ki is a főnök Amerikában: a neoimperialistának becézett, önzetlenségéről elhíresült politikus, avagy a techolgarchia, a globális technocégek tulajdonosai.
Hiszen nem volt véletlen, hogy a Time magazin egyik számának a címlapján, provokatív célzattal az elnöki székben nem Trump elnök, a kiszámíthatatlanság világbajnoka, hanem Elon Musk, a kegyetlen kiszámíthatóság leggazdagabb globális képviselője bukkant fel - jelezve, hogy a kettőjük közös jövője sem lesz unalmas. Mindenesetre a modern technoimperialisták, akik agresszív üzenetek tömegtermelésével akarnak elfoglalni országokat, egyetértenek Európa gyarmatosítását illetően. Így a techoligarchia belső bomlásában még korai lenne reménykedni.
Trump tündöklése és a még nem mutatkozó, de már várható szenzációs bukása kontrasztjában az Orbán-rezsim úgy jelenik meg, hogy Orbán a techipar hiányában is, gyenge kezdőként is megelőzte a korát. Ám a nemzetközi médiában mostanság már egyre többen mutatnak rá arra, hogy Orbán nemcsak a trumpizmus, a kompetitív autokrácia gyenge előzményével, groteszk variánsával előzte meg a korát, hanem annak végső vergődésével is a saját, hazai terepén.
Mostanság már mindenki számára belátható, hogy a „kőkorszaki” kényszerítő módszerekkel pánik üzemmódra váltva most éppen tönkremegy az óriási költségekkel megfinanszírozott, primitív hazai hazugsággyár. Még az agónia elleplezése is nagy nehézséget okoz azoknak a szervezett fideszes fosztogatóknak, akik az összeomlás idején nem szeretnék lekésni a menekülés optimális pillanatát.
A látszatdemokrácia, az „olyan, mintha kormányoznának” világa mint a látszatcselekvés rendszere a tízes években még valamennyire működőképes, jól megtervezett zsákutca volt, de a húszas években, a pandémia és a polikrízis korszakában már működésképtelennek bizonyult, mert a kormányzás még az elemi közigazgatási funkciókat sem tudta betölteni. Orbán világjáróvá vált, útközben gyakran hazaüzent, mert élvezte, hogy fürdik a fényben a nemzetközi szélsőjobboldali és a hazai szolgálati médiában. Bár már 2024 nyarától adott le vészjelzéseket a végveszélyről a csapatának, mégsem tudott érdemi válságkezelést kezdeményezni, felsorakozni a modern kompetitív autokráciák politechnikai tökéletességéhez. Sőt, ebben az abszurd drámában még Trump árnyékában is inkább a perifériára, Putyin botrányos támogatói közé sodródott.
Az Orbán-rezsim jelenlegi dúlása egyre kevésbé nevezhető kormányzásnak, még a minisztériumok neve és profilja is csak gyenge improvizáció az adott helyzetekben. Egyébiránt Orbán gondosan ügyel arra, hogy a kormány szerkezete ne is hasonlítson a szokásos európai kormányokéra, ezért olyan tétova miniszterekkel vette magát körül, akik legfeljebb feltűnő és eltűnő kapkodási kormánybiztosok. A kivétel az őrült rohanás főszereplője, a nemzetgarázdálkodási miniszter, akinek még egyetlen terve sem jött be és egyetlen adata sem valódi, csak sikerre tönkrekozmetikázott - ezzel pedig sorozattá gyűjti a kudarcokat.
Az Orbán-rezsim ideológiája valamiféle avítt konzervativizmus, gyenge színjáték a modernizált rabláshoz, és benne az MCC a képmutatásképző színházi főiskola. Az ideológiai szerepjátszásban körítésként megjelenik az álszenteskedés is a kereszténységgel, de a szolgálatra jelentkező papok álságos világából és cinikus viselkedéséből kiderül, hogy a legbuzgóbb hittérítő a saját mindennapi életének gyarlóságaival éppen a legnagyobb hitehagyott.
Az egyre nagyobb orbáni hangerő csupán a vergődés jele. Hiszen Trump árnyékában egyre közelebb van Orbán botránykeverőként való teljes leértékelődése az EU-ban és az Orbán-rezsim gyorsuló összeomlása a hazai terepen. Ez még jóval Trump kompetitív autokráciájának világméretű kudarca előtt várható - ami már ugyancsak előrelátható, de csak hosszú és mély globális konfliktusok árán fog megvalósulni. Addig is, az Orbán-rezsim vergődése nemcsak idehaza reménysugár, hanem az egész világrendszer felosztására és a nagy részének techno-gyarmatosítására törekvő Trumppal szembeni szabadságharcba kényszerített Európa számára is.