Orbán Viktor Magyarországa fasiszta – mondja Orsolya, a kolozsvári jegyző (Tompa Eszter), amikor édesanyjával az erdélyi létről vitázik. Persze az anya NER-szimpatizáns, ezt a rendező még egy kis magyar lobogós kitűzővel is illusztrálja. Ebben jelenetben nem cél a direkt provokáció, ahogy a román rendező, Radu Jude teljes, Kontinental ’25 című berlini versenyfilmjében sem az. A film Kolozsváron keresztül mutatja be a romániai helyzet összetett képét, amely igencsak hasonlít a magyarra – sőt, mi több, mi is a részei vagyunk a román valóságnak, a közös múlttól kezdve a folyamatos politikai beavatkozásokig bezárólag. De nem mi vagyunk a legfontosabbak, hiszen Radu Jude fő gondolata a minden hagyományt és kultúrát elnyomó populista és korrupt erők hatásának a bemutatása: az ízléstelen építkezések, a nyomornegyedbe épülő elit lakópark, a monarchiás múltat idéző terek és épületek átalakulása.
A film cselekményének kiindulópontja: egy régi, monarchiabeli épületet kinézett magának egy befektető, emiatt a jegyzőnek, Orsolyának ki kel költöztetnie a kazánházban lakó hajléktalant, aki egy kis időt kér, hogy kipakoljon, majd inkább felköti magát a radiátorra. Orsolya az idős férfi halála után lelkiismereti válságba esik: noha tudta, hogy a Kontinental ’25 névre keresztelt jövőbeli butikhotel egyfajta román „NER-es” ingatlanátjátszás, és ő csak törvényesen végezte a munkáját, gyötri a bűntudat. Ezzel pedig felkeres mindenkit, akit lehet, a barátnőtől a volt diákon keresztül egészen egy papig. Ám ők nemhogy feloldással, de megértéssel sem tudnak szolgálni. Ebbe a sorba tartozik Orsolya vitája az édesanyjával. Az anya szerint már rég el kellett volna költözni Magyarországra, és nem lett volna szabad egy román férjjel fertőzni a jó magyar géneket. Meg amúgy is: nem elég, hogy ezek a bugrisok ellopták Erdélyt, ráadásul még tönkre is teszik! Erre jön Orsolya reakciója: a magyar GDP kisebb a románnál, a magyar kormány pedig fasiszta.
– Nem én mondom, hanem Orsolya karaktere, hogy Magyarország kormánya fasiszta. De ha az én véleményemre kíváncsi: én is vallom, hogy Orbán Viktor egy fasiszta. Egy pojáca, aki Donald Trump és Vlagyimir Putyin közé képzeli magát – mondta lapunknak Berlinben Radu Jude, aki azt is elárulta: eleinte nem volt a tervben semmiféle magyar vonatkozás, de amikor felkérte Tompa Eszter nagyváradi származású színészt a főszerepre, akkor ébredt rá, hogy a nemzetiség milyen fontos kérdés, ezért a film cselekményét Erdélybe helyezte. De távol áll tőle a hangulatkeltés: történetéhez Erdély történelmi sokszínűségét és az ehhez kapcsolódó feszültségeket akarta felhasználni – utóbbiak jelen pillanatban civilizált módon mutatkoznak meg. Radu Jude úgy fogalmazott: törekedett arra, hogy kitérjen Erdély pozíciójára, mert nagyon fontos feszültségek tárgya, hogy kihez is tartozik ez a terület. Magyarországnak például annyira fontos, hogy megpróbálta visszafoglalni. – Volt egy történelmi szakértőm, aki azt mondta két évvel ezelőtt, hogy a nacionalista fellángolások, melyeket beleírtam a forgatókönyvbe, az 1990-es évek Erdélyét jellemezték. Véleménye szerint közös európai platformmal ezek az energiák eltűntek. Aztán jött Putyin Ukrajna megtámadásával, Trump Grönlandot és Kanadát akarja, így nálunk is megjelent Diana Șoșoacă, aki Moldáviát akarná Románia részeként látni. Kelet-Európa mindig is egyfajta gyújtópont volt a Kelet és a Nyugat között, ezt nem lehet kikerülni.
Modern társadalmi és szociológiai tragédiát vázol fel nekünk Radu Jude, aki szavakkal ostorozza a nézőt. Na meg minimalista képkompozícióval: a filmet egy darab iPhone-al vették fel, amit a rendező azzal magyarázott, hogy a tanítványainak hiába mondta, nem kell mindig a drága technika, sosem hittek neki, mire ő úgy határozott, na most akkor majd megmutatja. nem hittek soha neki. És valóban, nem kell VistaVision a jó dialógusokhoz, meg ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a saját életünket is felismerve a filmvásznon. További érdekesség: Jude immár a második román rendező Cristian Mungiu (R.M.N.) után, aki a magyar kultúrával foglalkozik erdélyi keretek között, továbbá az orbáni politika és kommunikáció hatásaival. Előbbi páros lábbal rúgja ránk a valóságot, utóbbi stilizált – de mindenképpen érdekes az a rétegzett nézőpont, amely a magyar független filmesekből tulajdonképpen hiányzik.
Ha a Berlinale kelet-európai fókuszára összpontosítunk, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Kateryna Gornostai ukrán rendező Timestamp (Időbélyeg, Strichka chasu) című dokumentumfilmje mellett sem. Az iskolák nyitvatartása Ukrajnában kísérlet arra, hogy legalább valamennyire megmentsék azt a normális életet, amelyet az emberek a háború kitörése előtt, 2022. február 24-ig (egyes régiókban 2014-ig) éltek. Gornostai nem politizál, nem manipulál, csak gyerekeket és az őket oktatókat filmezi. Interjúk, narráció vagy újrajátszás nélkül a film betekintést nyújt abba, hogyan befolyásolja a háború a diákok és a tanárok mindennapjait. A film mozaikszerű szerkezetet alkalmaz, hogy feltárja, hogyan működik egy iskola személyesen és online ezekben a szörnyű időkben, a fronton és a frontvonal mögött, és hogyan fonódik össze a mindennapi élet az állandó veszélyekkel. Ha kell, akkor föld alá mennek, hogy megéljék az iskola szépségeit és a vizsgák sem maradhatnak el. Persze, vannak megdöbbentő jelentek, amikor az egyik tanárnőt temetik el, aki „találat ért”, vagy amikor egy katonanő beszélget a következő generáció tagjaival, arról kérdezve őket, ha esetleg úgy adódna, milyen katonai szerepet látnak magukban? Közben megyünk városról városra, egyik közelebb van a frontvonalhoz, a másik távolabb, az egyik város kisebb, a másik nagyobb: a dramaturgiai kapocs a sérült, lerombolt iskolaépületek látványa. Lehet kosarazni egy kirobbant falú tornateremben? Lehet, persze. Csak a világ robbant fel. De, amit lehet, azt mihamarabb újjá kell építeni. Első körben az iskolákat, mert ennek szimbolikus jelentősége is van.
Gornostai tizenkilencre húzott lapot azzal, hogy gyerekekkel adja a háború látleletét, de pontosan tudja, hogy a gyermeki arc őszinteségének ereje átütő. A rendezőnő, aki egy csomó fiatalt is magával hozott Berlinbe, a premieren elmondta: semmi mást nem szeretnének, csak azt, hogy véget érjen a háború. – Senki sem akarja azt, hogy a hazája veszélyes legyen az emberi életre – fogalmazott. Mindazonáltal, szimbolikus-e vagy sem, Gornaistai a világpremier előtt három nappal szülte meg a saját gyermekét, történelmet írt, a gyermeke az első Berlinale-gyerek. Az, hogy még díj is jut-e neki, majd szombat este kiderül.
Cikkünk megjelenését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
