Egy átlagos hétköznapon munka előtt legalább 40 percet töltök készülődéssel; kivasalom a hajam, kiválasztom a megfelelő ruhákat, sminkelek, parfümöt fújok magamra. Dél-Afrikában viszont az ébredésemtől számított tizenöt percen belül már a dzsiphez gyalogoltam, ami poros, narancssárga földeken vitt az állatokhoz engem és a többi önkéntest. Őket nem érdekelte, hogy mennyire vagyok szép és csinos, miközben pontban 6:00-kor már lapáttal a kezemben sétáltam be a kifutóikba takarítani. Allegrához, a szerválhoz, a vadmacskák hármasához; Grace-hez, Melodyhoz és Harmonyhoz, vagy a kedvenceimhez, „a bolygók” néven ismert karakál testvérekhez, Saturnhoz, Mercuryhöz és Jupiterhez.
Ezekhez a macskafélékhez közel lehetett kerülni. A lábamnál köröztek, miközben takarítottam a kifutójukat, a hússal teli tányérjaikat félelmet nem ismerve nyújtottam eléjük délelőttönként, de voltak délutánok, amikor egy könyvvel vagy felnőtt színezővel a kezemben ültem be hozzájuk.
Ha akartak, odaültek mellém, ha nem, akkor néhány méterre tőlem heverésztek.
A Cheetah Experience „oroszlánoldalának” egy része viszont ennél elérhetetlenebb és rejtélyesebb maradt előttem és a dolgozók előtt is. A nagymacskákkal; oroszlánokkal, leopárdokkal, Blaze-zel, a pumával és Fushannal, a tigrissel a saját érdekünkben csak a több méter magas kerítéseken át érintkezhettünk, vagy még úgy sem. A kifutóik több, kapuval elválasztott „rekeszből” álltak, így amikor a reggeli takarításokra került sor, sokszor 5-10 percet töltöttünk azzal, hogy az egyik lezárható rekeszből a másikba csaljuk Novát, a fekete párducot, Pheonixt, az arcát folyton a tenyerünkhöz dörgölő, elbűvölő leopárd hímet, vagy a társát, Cosmót, aki reggelente találta a legélvezetesebbnek, hogy a háza tetején heverésszen és meg se mozduljon.
Míg az oroszlánok, Acinonyx, Napoleon, Max és Annika napi többszöri üvöltéssel adták a tudtunkra, hogy nem vágynak a társaságunkra, a leopárdok, a puma és a tigris kifutója hívogató volt. Még akkor is, ha ők is legalább olyan veszélyes ragadozók, mint a sörényes társaik.
Sebezhető fajok
Afrika öt legveszélyesebb, így legnehezebben megközelíthető és vadászható vadállata az oroszlán, a leopárd, az orrszarvú, elefánt és afrikai bivaly, gyűjtőnevükön a „big five”, melyek vadászatára emiatt valóságos piac épült ki a kontinensen.
Azokat, akik erre vevők, több (tíz)millió forintba kerülő, szervezett luxusvadászatokon viszik a – gyakran emberek által felnevelt – vadállatok közvetlen közelébe, hogy aztán agyonlőjék őket és legyen mivel pózolniuk a közösségi oldalakra felkerülő fotókon.
Egy ilyen helyről került a Cheetah Experience gondozásába Acinonyx, egy hím fehéroroszlán és társa, Napoleon, akiket a születésüket követő alig néhány napban elvettek a fogságban élő anyjuktól. Emberi kéz nevelte fel őket cumisüveggel, hogy miután elérték a teljes pompájukat – és remélhetőleg számos további halálra ítélt oroszlánkölyköt nemzettek – egy vagyonos amerikai, európai, talán éppen magyar „vadász” falán végezzék trófeákként.
Orrszarvút is lőtt Bánki Erik Dél-Afrikában, Bayer Zsolt és Semjén Zsolt impalatrófeát hozott NamíbiábólSzerencsére a hely, ahol felnőttek a koronavírus-járvány alatt bezárt. Így kerültek a Cheetah Experience-hez, ahol ivartalanították őket, és a napozáson, alváson, és a teherautóról bedobott fél tehenek elfogyasztásán kívül másra már nem igazán van gondjuk az életben. Igazi királyi életmód ez az állatok királyának, amiknek ez a két példánya, és ki tudja, még hány fajtársuk született ilyen megalázó és kegyetlen körülmények között.
És bár Nona és Napoleon emberhez szokva nőttek fel, mostanra elvadultak annyira, hogy ne lehessen biztonságosan megközelíteni őket, így a kifutójuk kerítésétől biztos távban, egy padon ülve szemeztem velük délutánonként. Ilyenkor általában lustán heverésztek vagy a környezetüket, a szemben lévő leopárdokat figyelték, vagy minket, önkénteseket, ahogy sürgölődünk a farmon. Amikor az élőhelyük takarításra került a sor, a vödreinket egész koponyák, tollak tucatjai és több kilós állati belsőségek húzták le. A friss élelmet egy platósautó tetején állva egyszerre többen emeltük meg és hajítottuk be hozzájuk, miközben ők türelmetlenül köröztek, majd a zsákmányukkal a szájukban elvonultak. Ezen sosem osztoztak, ketten kétfelé vették az irányt a „zsákmányukkal”, amivel az elfogyasztásán kívül nekik nem sok teendőjük volt.
Nekik nem hiányzik az életükből a vadászat. Nem tudják, milyen a vadonban élni, de az oroszlánok esetében egyébként sem a hímek gondoskodnak az élelemről; nőstények vadásznak és viszik haza a prédát. Nona és Napoleon esetében pedig az önkéntesek, mint én is.
Dél-Afrikában már nincsenek veszélyben
A veszélyeztetett állatokat nyilvántartó Vörös listán az oroszlánokhoz hasonlóan a „sebezhető” kategóriába tartoznak a leopárdok is, ezért a gepárdokkal együtt egy ideig őket is etikusan tenyésztették a Cheetah Experience-nél.
Itt született például Cosmo, akinek az apja egy fekete, az anyja pedig egy pettyes leopárd volt, így ő mindkét gént hordozza. De a Cheetah Experience-nek köszönhetően jött a világra a jelenleg 77 kilós Phenoix is, aki a „farm” legnagyobb leopárdja, és aki épp a legkisebbel él együtt, a mindössze 22 kilós fekete párduccal, Gemini-jal, aki a koraszülöttsége miatt maradt a szervezet gondozásában.
A méret és színkülönbséget látva nehéz elhinni, de ők ketten ugyanabba a fajba tartoznak. A fekete párducok is leopárdok, akik egy genetikai rendellenesség miatt sötétebbek, mint a társaik. A ragyogó napfényben azonban rajtuk is jól látszik, hogy ugyanúgy vannak foltjaik, mint a világosabb színű társaiknak.
Furcsa, de kedves párost alkotnak ők ketten. A kicsi és fürge Gemini gyakran kihasználja, hogy hozzá képest Pheonix nagydarab és lomha. Gyakran játékosan, lesből ráugrik, majd tovább is szalad. Ezt látva nehéz róluk elhinni, hogy nem csupán nagyra nőtt házimacskák, hanem ragadozók. Kiváltképp, amikor dorombolva préselik az arcukat a kerítésnek simogatásért. Azt viszont nem szeretném kipróbálni, hogy a 22 kilós teste az én hátamon landoljon, márpedig a leopárdok erre hajlamosak még akkor is, ha emberhez szokottak.
És bár világszerte még mindig csökken a számuk a természetes élőhelyük területének zsugorodása és az önjelölt vadászok miatt, Dél-Afrikában már nincs szükség a tenyésztésükre. A számuk a Cheetah Experience-nek és a további hasonló állattmentőszervezetek munkájának köszönhetően az országban jelenleg stabil.
Hogy ehhez én mit adtam hozzá a szervezetnél töltött néhány hétben a fizikai munkán és azon kívül, hogy örömmel sétáltam be a kifutójukba és másztam akár fára is, hogy döglött struccokat rejtsek el számukra, majd a többiekkel nézzem, ahogy az őket elkülönítő kapu kinyílásakor örömmel vágtatnak ki és kapják fel, azt nem tudom.
Annyit tudok, hogy én többet kaptam tőlük, mint amennyit ők tőlem.
Még akkor is, ha az említett döglött struccok faágon puffanó tetemének végterméke nem egyszer folyt végig a karomon, ami kevésbé volt felemelő, mint a kifutójuk előtti hintán élvezni az állatok társaságát.
