A puskaporral vegyülő doh szagát érezhette Orbán Viktor, amikor folyamatosan arról beszél, hogy a fene nagy magyar békeharcot új fegyverrel kell megvívnia, a seprűvel. Mikor, ha nem most felkiáltással, az amerikai forgószél mintájára – mini Donaldként – végleg kisöpörné a Soros-hálózatot háborús és migrációs vészhelyzetben senyvedő hazánkból. Csakhogy az utoljára 15 éve lóbált, majd sarokba dobott seprű, a cirok foszlóban van. Mégis fenyegetőzik Orbán, mint az „uszító ellenforradalmárokra” fenekedő ávós az egyik magyar televíziós adón a közelmúltban vetített filmen, amely 1956 mártír miniszterelnöke, Nagy Imre kivégzése után a berni nagykövetségen játszódik. A film két magyar hazafiról szól, akik a szabadságért harcoltak, és fizettek is érte, vérrel és szabadsággal.
Ma ukrán szomszédaink adnak vért azért, amiért mi magyarok 69 évvel ezelőtt. Nekik olyan fegyverrel kell megküzdeniük az orosz hódítókkal, amilyeneket mi nem adunk, guruló rubelért, remélt előnyökért vagy egyszerűen csak gonoszságból nem. Ugyanezekért csörtetik a seprűt fegyverként, noha a söprés szó a magyarok számára történelmileg semmi jót nem jelent. A második világháború előtti nácibarátok a zsidó magyarokat söpörték ki, előbb az állásaikból, majd söpörték be őket a gettóba, végül a pokolba tartó vagonokba. A háború után a magyar gazdák padlásait söpörték le a kommunisták, majd sorra kerültek maguk gazdák és mások is.
Az 1990-es rendszerváltás választási kampányában is előkerült a cirokseprű az egykori MDF plakátjain, tavaszi nagytakarítást ígérve, de hamar kiderült, hogy az Antall József miniszterelnök vezette – saját szavaival – kamikáze kormánynak tollseprűje sincs. Bár az országgyűlésbe új arcok kerültek, a „tetszettek volna forradalmat csinálni” jelszóval az egykori elvtársak politikai elitje gazdasági elitté alakulhatott át. A kormányfő halála után rövid úton vissza is tértek a hatalomba, de meg kell jegyezni, a Horn-kormány a demokratikus szabályokat elfogadva, sem a rendszert nem váltotta vissza, és seprűvel sem akart bosszút állni.
Nem úgy az Orbán-kabinet és annak feje, aki egykori mentorával, Soros Györggyel és az általa képviselt nyitott társadalommal, de valójában a demokráciával és annak híveivel számolna le végleg. Orbán Viktor lement kutyába, mint csaknem két évtizede Gyurcsány Ferenc, aki a 2006-os választási kampányban a róla rosszat mondókat kóbor kutyákhoz hasonlította, akiket majd befognak és telepre visznek. Az egykori miniszterelnök 2006 februárjában látszólag politikai ereje teljében volt, készült a választási győzelemre, de már akkor tudhatta, hogy nagy a baj, és hamarosan el kell mondania a végül a bukásához vezető őszödi beszédét. A mai miniszterelnök is tisztában lehet azzal, hogy megint nagy a baj, és nem csak a gazdasággal, hanem, ami mindennek alapja, a magyar társadalommal is. Ma a változásért – remélhetőleg – senkinek nem kell a vérét adnia, a katarzishoz beszédre sincs szükség. Elég a lemondás. A hatalomról, a zsákmányról, a bosszúról, a seprűről.