1993. február 12-én Antall József vezetésével a Miniszterelnöki Kabinetirodán megalakult a PR Stratégiai Konzultatív Testület annak érdekében, hogy hatékonyabbá tegyük a kormányzati kommunikációt, valamint hogy – a következő országgyűlési választásokra készülve – a koalíciós pártok és a miniszterelnökség között összehangolttá váljanak a nyilvános szereplések. A testületnek én lettem a titkára, és ebben a minőségemben megkaptam az összes olyan public relations és kommunikációs cég aktáját, melyeknek a neve 1990 óta felmerült ilyen jellegű tanácsadói munkára. Ekkorra már megismertem annyira Antall Józsefet, hogy tudjam, tisztességéhez, tisztakezűségéhez, erős személyes integritásához nem férhet kétség. Ám azt is kezdtem megérteni, amit majd későbbi élményeim, beszélgetéseim a korszak meghatározó politikusaival és értelmiségeivel, valamint olvasmányaim és kutatásaim is megerősítettek, hogy a kormányzás milyen elképesztő kompromisszumokkal jár. Olyanokkal, amelyek próbára teszik a legnemesebb jellemű embereket is, hiszen naponta fel kell tenni maguknak a kérdést, tudják-e még erkölcsileg vállalni a különféle alkukat, s meddig hajlandóak elmenni annak érdekében, hogy megőrizzék a tartásukat és ezzel együtt az ország érdekeit is szolgálják.
A kabinetirodán Antallt rendkívül tiszteltük és szerettük karakteréért, tudásáért, szorgalmáért, humoráért és azért a légkörért, amelyet maga körül kialakított, mégsem váltunk kritikátlan hódolóivá. Igaz, ezt a legkevésbé sem igényelte, sőt, az efféle magatartás, mint érett személyiségű, kiforrott értékrendű és mély tudású embert kifejezetten taszította. Én személy szerint borzongtam Csurka István szereplésétől és befolyásától, visszatetszőnek találtam az MDF és a másik két kormánypárt számos vezetője által képviselt – és az Antalléval élesen szemben álló – politikai irányvonalat, tele voltam kérdőjelekkel például a taxisblokáddal, a médiaháborúval, a székházüggyel vagy a privatizáció lebonyolításával kapcsolatban. Ezekről évekkel később mélyreható ismereteket szereztem, ezért ma már kellően árnyaltan látom az első kormányzati ciklust. Máig méltánytalannak és igaztalannak vélem az Antallt ért támadásokat nem csak azok hangneme, hanem tartalma miatt is, ugyanakkor jogosnak az egynémely döntését és a kormánya teljesítményét ért tényszerű bírálatot. Várom, hogy szülessen egy olyan monografikus tanulmány az első szabadon választott miniszterelnökről és kabinetjéről, amely dokumentumokra alapozva, precíz aprólékossággal és tárgyilagossággal mutatja be az ő és munkatársai céljait és döntéseit. Egyvalamit soha nem mondhatott és nem is mondott rá senki, hogy korrupt lett volna, vagy korrupcióra ösztönzött volna bárkit. A „pártnak lopni nem bűn” cinikus elve és a közpénzek magánzsebekbe áramoltatásának iparszerű gyakorlata majd csak az őt követő kormányok alatt vált a legmagasabb szinten szentesített doktrínává.
Az itt bemutatott, 1991 novemberi keltezésű dokumentum több okból lehet érdekes és tanulságos. (A feljegyzésből töröltem a vonatkozó cég nevét és a kabinetfőnök margóra írt jegyzetét, valamint nem tárom fel az ügyet támogatólag előterjesztő főtanácsadó kilétét sem. Az összes szereplőt jól ismerem, akkori tevékenységüket nagyra becsülöm, és e helyütt nincs jelentősége a személyüknek.) Ez a kis papír, mint cseppben a tenger, alátámasztja az Antallról előbb írtakat. Komolyan aggályosnak tartotta, hogy „bújtatottan”, külföldről finanszírozzanak egy külső tanácsadó céget, amely a magyar kormánynak végezne amúgy hasznos munkát – bár akkor igen jelentős, de a szakmában nem kirívóan magas (két és fél millió forintnak megfelelő), tehát akár itthon, valamely más kormányszerv által is megoldható díjazásért. Ráadásul a közvetett kifizetést Magyarország egyik legszorosabb szövetségese, a német kormány sajtóhivatala vállalta volna. A mából visszatekintve egészen hihetetlen, hogy Antall József egy nyilván törvényes felvetést utasít el mereven, a szokásos fekete filctollal írt döntésével: „Szó sem lehet ilyen megoldásról”, mert etikailag megkérdőjelezhetőnek, ezért elfogadhatatlannak tartja azt. A miniszterelnökségen nyíltan keringő, még csak „bizalmas” minősítéssel sem ellátott feljegyzés, és az arra rótt kormányfői ukáz nem a sajtónak szólt; Antall nem akart kérkedni a tisztességével, pusztán – talán kissé bosszúsan – kapásból lesöpört az asztalról valamit, ami nem egyezett elveivel, ami nem illeszkedett a közügyek intézésével kapcsolatos mély meggyőződéséhez. A döntésnek a felületes szemlélő számára nem volt tétje, pedig minden ezen múlt. Hiszen aki kis ügyekben félrenéz, ezt a nagyokban is könnyen megteszi. S aki akkor, amikor csak rajta múlik a helyes lépés, képes jól dönteni, nagyobb eséllyel lesz karakán akkor is, amikor bonyolult problémákat kell sokféle szereplő érdekeit, végső soron a haza sorsát mérlegelve megoldania.
Ugyanakkor az önbecsülésünknek is használ, hogy tudjuk, létezett olyan országvezető a Kárpát-medencében, mint amilyen Antall József volt. Lehetséges volt a nem is oly régmúltban, hogy egy olyan ember vezesse Magyarországot, aki minden emberi gyarlósága és szakmai tévedése ellenére csakis a köz, és nem a saját gyarapodását állította középpontba, aki nem keresett kerülőutakat, hanem az egyenest járta.
A reményvesztettség idejében, amikor a polgárok teljesen természetesnek veszik, hogy a „politika” és a „politikus” egyenlő a „becstelenség” és „megalkuvás” fogalmakkal, talán némi reményt adhat az a tudat, hogy egy, a mainál jóval törékenyebb időszakban társadalmunk fel tudott emelni egy olyan embert, aki rácáfolt erre a közhelyre. S a legfontosabb, jövőt meghatározó két kérdés, amiket mindezek nyomán feltehet magának a tisztelt olvasó: akar-e olyan országban élni, ahol a miniszterelnököt hasonló etikai megfontolások vezérlik, mint egykor Antall Józsefet, s ha igen, lát-e ma a palettán olyan személyt, aki az itt bemutatott feljegyzésre feltételezhetően gondolkodás nélkül ugyanezt az utasítást róná?
