Nők a húspiacon túl

Az ötvenen túl is működő természetes nőiség erejéről a mozgalom képviselőivel Budaörsön beszélgettünk, ahol egy különleges ház kertjében az Anahita felirat olvasható. Vendéglátónk, Szilasi Márti Anahita jógaoktató, az Anahita misztérium iskola megálmodója és a Beyond Flesh női kezdeményezés elindítója, valamint Rieger Johanna újságíró, jógaoktató. A hozzájuk csatlakozók köszönik, de nem fekszenek a kés alá azért, hogy ránctalanok legyenek, és megfeleljenek a mázsás súlyként rájuk nehezedő elvárásoknak.

Márti otthona olyan, akár egy menedék, nyugodt kis sziget, ahol jó lenni. Hatalmas tér szőnyegekkel, a háttérben hangtálakkal, és Lunával, a maine coone cicával. Két nővel ülök szemben, akikről már az első szempillantásból érezhető, hogy otthon vannak önmagukban. Két nő, akik reflektálnak arra a társadalmi jelenségre, amit A szer című amerikai film kíméletlenül az arcunkba tolt. Bár az alkotás a horrorfilm műfajában készült, de pszichológiai thrillerként is megállná a helyét. A főszerepben Demi Moore színésznővel, aki saját magának is tükröt tart ezzel a szereppel, hiszen egy középkorú nőt alakít benne, aki képtelen elfogadni az öregedést.

– Miért tartottátok fontosnak, hogy elinduljon egy folyamat, ami megszólítja a nőket?

Szilasi Márti Anahita: – A Beyond Flesh egy felhívás. Szerettük volna, ha elindul egy energia, ami megmutat egy másik nézőpontot, ami szembe megy azzal a trenddel, amit az említett amerikai filmben is láthatunk. Egy igazabb hang, ami kéri, hogy hagyják a nőket idősödni, ráncosodni, félelmek, műtétek, szégyenérzet nélkül. Akinek megadatik az élet összes szakaszának a megélése, az kegyelem. De csak annak kegyelem, aki az élet utazása során bölccsé szülte magát. Akinek sikerült találkozni saját magával, aki látja saját magát. Aki odaadta magát az életnek. Nem túlélésre hajt, hanem az életet kívánja élni.

Rieger Johanna: – Életünk harmadik harmadát, amennyivel az átlagéletkor megnövekedett, nem hanyatlásként, hanem potenciálként lenne jó megélni. Ha folyamatosan az az üzenet nekem, mint nőnek, hogy valami gond van velem, amit meg kell szerelni, mert nem oké, hogy telik az idő és megereszkedik a bőr, ráncaim vannak, nem olyan feszes itt-ott, akkor előbb utóbb magam is elhiszem, hogy szégyellnivaló vagyok. De valójában a szorongás, amit a társadalom vetít az ötvenen felüli nőkre, az az öregedéstől, vagyis a haláltól való félelmünk. Kollektíven, mindenkié. Szerintünk nincsen rendben ez a szorongás, és az sem, hogy műtétek sorozataival kompenzálunk.

– Hogyan látjátok, boldogok a nők a mostani világunkban?

Sz. M. A.: – Az elmúlt évtizedekben sok nővel „dolgoztam” együtt, sokan jöttek el hozzám gyógyulni. Sajnos, látom, hogy a nők szenvednek attól, hogy nem elég jók. És ez nem korfüggő. Ha valaki 50 éves kora felett kezdi el az addig rajta maradt maszkokat leszedni, és megtalálni önmagát, az elég nehéz. Mivel én is nagy utat jártam be, hogy emlékezzek arra ki vagyok, szeretnék tiszta teret tartani, azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, akik képesek megnyitni a szívüket, és szeretnék megtalálni igazi önvalójukat, hogy kik is ők valójában. Ha benne van a nő ebben a mélymerülésben, jóban van önmagával, mert megdolgozta az árnyékrészeit, akkor természetesen tudja megélni életének minden szakaszát, ha éppen boldog, és azt az időszakot is, amikor nehézben van.

R. J.: – Hozzátenném, mivel jelenleg az első évfolyamot végzem Mártinál a tanárképzésén, benne is vagyok ezekben a folyamatokban, amelyek nem könnyűek. Nem mosolyogva meditálunk. Szó szerint ordítva zokogsz, kiengeded magadból egy élet el nem sírt könnyeit, fájdalmát, dühét. Nagyon komoly szomatikus oldásokban vagyunk. De másképpen nem tudom elképzelni, hogy tudjam, ki vagyok, hogy megtaláljam a hangom.

– Miért torzul el a női szépségről alkotott képzetünk napjainkban?

Sz. M. A.: – Ha megfigyeljük a társadalmunkat, még mindig azt látjuk, hogy erősen él az a sztereotípia, miszerint egy kislány akkor ér valamit, ha szép. Holott a szépség egy olyan energia, ami mindenkiben megtalálható, akkor is, ha első ránézésre nem feltétlenül észrevehető. Egyébként egyáltalán nem olyan könnyű a nőnek megélni a szépsége mulandóságát, a menopauza időszakát. Látom, hogy sokan szenvednek a tudatosság, önismereti munka hiánya miatt erős tünetekkel. Nekem nem volt hőhullámom, különösebb tünetem, és érdekes, hogy a természeti népek nem is ismerik a klimax, a menopauza, a hőhullám szavakat sem. Szerintem fontos különbség az élet közepén a férfi és nő között, hogy a nőnek ekkor van itt az ideje, hogy elengedje végleg a termékenységet, azt az esélyt, hogy születhet még gyermeke, és ezt meg kellene gyászolni. Nem lehet megúszni, ez egy önmunka, szembenézés, feldolgozás, elengedés.

R. J.: – Mondjuk ideális esetben nagyon megtartó, szeretetteljes energia lenne, ha az anyukák olyan példát tudnának mutatni, hogy szeretik, elfogadják a testüket, a nőiséget tudatosan élik meg, és akkor már a kislányok úgy nőnének fel, hogy nincsen velük semmi probléma. Szerethetőek, úgy ahogy vannak, és azzal sincs gond, ha a közösségi médiában diktált ideáltól eltérnek, mert egyediek, és megismételhetetlenek. Egyébként pedig a nők a létezés csodáját kapták meg, a titok a női ciklikusságban van. Ha a nő tudja mi történik a testében, lelkében, és ciklusról ciklusra meg is éli, nem csak elszenvedi, vagy úgy tesz, mintha nem lenne, akkor az ezzel járó menopauza időszaka, a veszteség feldolgozása is természetesebb lenne.

– Miért ennyire elrettentő az idő múlásával szembenézni?

Sz. M. A.: – Igazából én sem értem, miért tekintjük hanyatlásnak az ötvenen túli létezést. Érdemes lenne az életközépi válságot átnevezni életközépi áldásnak. Arra hív, hogy nézz szembe az életeddel, és ismerd meg, szeresd meg azt a személyt, akivé válni akarsz. Minden változás az életedben elvisz valahova, a krízishelyzet megelőzi azt, amikor megszületik benned egy új, valami, ami igazán te vagy. Én sok fájdalmas élményt kaptam erre az életre, és ha áldásként tekintek rájuk, akkor sokat segítettek nekem, abban, hogy most itt vagyok, tanítok férfiakat és nőket, ez lett a küldetésem, ez az életem. Az engem ért nehézségek megtapasztalása képessé tettek arra, hogy segítsem sokak útját, hogy meg tudjanak nyílni.

R. J.: – Ahogyan nem fogadjuk el a halált, az öregedést, úgy a szépség elmúlását sem. A fiatalság manapság egyenlő a szépséggel. Egyfajta valuta lett. Egészen más a férfiak helyzete, az ő öregedésükkel sokkal kevesebbet foglalkozik a média, a társadalom. Az életkorral járó megszégyenítés, az ageizmus jellemzően a nőket érinti erőteljesebben. Sajnálatos módon eléggé elfogadott társadalmilag. Sokan azt sem veszik észre, hogy már a „szépen megöregedni” és „még mindig milyen fiatalnak néz ki” kifejezések is azt sugallják, hogy idősödéssel valami komoly gond van. Abszolút életkormániás korszakot él az emberiség. Stigma lett a ránc.

– Milyen módszerek segíthetnek abban, hogy az ötvenedik életévüket betöltött nők is elfogadják magukat?

R. J.: – A tűz minőség, a hőhullám, lehet akár a meg nem élt nőiséged miatt érzett harag is, ez az érzelem pedig gyulladásokat hozhat a szervezetbe, például az ízületeknél. Ezt csillapítani szükséges, akár olyan életmóddal, táplálkozással, ami támogatja a hűvösséget, az ájurvéda holisztikus gyógyító tudománya például nagyon szépen tud segíteni tisztítókúrákkal. Csökkentsd az alkoholt, a stimulánsokat, a sok kávét és szénhidrátot, ne egyél későn, és mozogj nagyon sokat, mert a táplálkozáson kívül a másik kulcs a napi szintű mozgás.

Sz. M. A.: – Nekem bevált az időszakos böjt, napi kétszeri étkezés bőségesen elég, de megadjuk a módját a párommal, tiszta alapanyagokból főzünk, a feldolgozott élelmiszereket teljesen mellőzzük, vegetáriánusok vagyunk, alapvetően nem fogyasztunk húsfélét már elég régóta. A mozgás fontosságát kiemelem én is, elengedhetetlen ahhoz, hogy rugalmasak maradjunk. Az operációk, botox, feltöltés helyett vannak természetes módszerek is, arcjóga, speciális masszázs. Mi, akik a Beyond Flesh kiáltását elindítottuk az éterbe, nem jelenti azt, hogy nem adunk magunkra. Épphogy azzal adunk magunkra, hogy nem fecskendeztetünk be semmit, de járunk kozmetikushoz, szeretünk nőnek lenni.

– A megalakult női kör merre veszi az irányt? Milyen tervek vannak?

Sz. M. A.: – Erősítenünk kell a nőkben, hogy ez az út járható, hogy felvállaljuk magunkat, megmutatjuk a ráncainkat, olyan energiában vagyunk, ami teljes és önazonos, egészségesek és szépek, harmonikusak vagyunk. Ezt szerettük volna megmutatni a fotózással is. Egyelőre egy fotó készült el, de tavasszal folytatjuk. Jól vagyunk a bőrünkben ötvenen túl. Nem szeretnénk műmosollyal, minden rendben van arccal létezni, ezen már túl vagyunk. Letettük a maszkokat, meg merjük mutatni magunkat, bele merünk állni a döntéseinkbe, tudjuk kommunikálni, mit szeretnénk és mit nem. Bátran kimondjuk, hogy a plasztikai műtét nem jó irány. Ezek csak újabb maszkok, mert nem végezted el belül az önmunkát.

R. J.: – Szeretnénk, hogy a társadalom kezdjen el újra hinni az életük harmadik harmadát élő nőkben, mert vonzóak, szerethetőek, teljes értékűek. A kollektív tudat hat az egyénekre, és fiatalon, középkorúan, idősebben is van más út, mint átszabatni magadat, hogy úgy nézz ki, mintha...