Beck Tamás: Memória

Amióta Kennedyt kinyírtad, gyáva vagy, mint a nyúl, vágja ebédnél szobatársa fejéhez a szociális otthon egyik lakója. Amaz mosolyogva szed még magának a krumplis tésztából, szó nélkül hagyja a dolgot, s bizonyára az ősrégi szentenciára gondol, miszerint a hallgatás beleegyezés. Magdika, a mai étkezésnél felügyelő gondozónő tudja erről a két idős férfiról, hogy valaha, ép elméjük birtokában mindketten történelemtanárként dolgoztak, ugyanabban a gimnáziumban. Az emberi közléskényszer amúgy is exponenciálisan nő az életkor előrehaladásával, de ezek ráadásul Alzheimer-kórosak. Őrült párbeszéd folyik közöttük esztendők óta, melyben Shakespeare-rel szólva mégis felfedezhető némi rendszer. Akkurátusan ügyelnek például a historikus események pontos datálására akkor is, ha tévesen egymásnak tulajdonítanak egy-egy politikai gyilkosságot, puccskísérletet vagy éppen egy szomszédos ország elleni agressziót. Magdika persze tudja, hogy betegségük végső stádiumában ez a féltve őrzött kronológiai sorrend is szétesik majd. Őt nem fárasztaná a huszonnégy órás felügyelet, és megalázónak sem érzi, ha valamelyik elbutultat a fekáliából kell kivakarnia. Zokszó nélkül húzza ki hajnali háromkor a zuhanyfülkéből a pizsamában vízsugár alatt álló beteget. A szociális ágazatban dolgozók eget verő bérszínvonala miatt sem panaszkodik soha. Egyre jobban megijed viszont attól az újdonsült szokásától, hogy amolyan foglalkozási ártalomként figyelni kezdte, vajon nem károsodott-e a saját emlékezete is. Az egy dolog, hogy az ápoltaknál alkalmazott memóriatesztet titokban elvégezte önmagán, tökéletes eredménnyel. Mégis minduntalan azon kapja magát, hogy bizonyos dolgokra egészen másként emlékszik, mint környezete.
Magdika szeretőjétől, egy jóvágású, nős férfitől legutóbbi együttlétük alkalmával megkérdezte, mikor válik el végre hisztériás, végtelenül sznob nejétől, ahogyan kapcsolatuk kezdetén megbeszélték. Soha nem ígértem neked ilyet, meresztette rá észbontóan zöld mandulavágású szemeit a pasi, őszintének látszó csodálkozással. Aznap este, miközben a forgalmas Kosztolányi úton hazafelé araszolt égszínkék Suzuki Swiftjével, az a sci-fibe illő gondolata támadt Magdikának, hogy a bosszúvágyó feleség talán időgépre tett szert, és belenyúlt vetélytársa múltjába. És amikor szomszédasszonyát megkérdezte a múltkor, ugyan mikor adja vissza azt a kétszázezer forintot, amit fél esztendeje kért kölcsön Magdikától, pillanatnyi pénzzavarra hivatkozva? Te megőrültél, rázta meg aranyhajú fejét az adós, és úgy hunyorgott Magdikára, akár egy marslakóra. Csoda-e, hogy Magdika manapság leginkább a szociális otthonban érzi jól magát? Szorgalmasan főzi a kávét a fejfájós kollegináknak, becipeli helyettük is a mosókonyhába az ürülékkel szennyezett ágyneműket, naponta háromszor kiszellőzteti a közös helyiségeket. Szeretője üzeneteit válasz nélkül törli ki telefonja memóriájából, s a sajátjából is száműzni igyekszik annak a sviháknak az emlékét. Ebédnél szórakozottan hallgatja a két gimnáziumi történelemtanár egymással folytatott beszélgetését, s elmélázva hagyja, hogy „Kennedy merénylője” egy-egy tiszta pillanatában biztató mosolyt küldjön feléje.