- „Rengeteg dolgom volt a cenzúra, a biztonsági apparátus és az iráni igazságszolgáltatás embereivel”

A filmje közvetlen reakció volt a teheráni tüntetésekre?

Nem igazán, de az elmúlt tizenöt év során rengeteg dolgom volt a cenzúra, a biztonsági apparátus és az iráni igazságszolgáltatás embereivel: szenátorokkal, kihallgatókkal, ügyészekkel, bírókkal, börtönőrökkel és így tovább. Folyamatosan kíváncsi voltam rájuk. Mi teszi őket képessé a rendszerrel való együttműködésre? Talán még biológiai különbség is van közöttünk? Aztán börtönben voltam, és a Nők Élet Szabadság mozgalom csúcspontján véletlenül találkoztam egy vezető börtöntisztviselővel, aki nagy titokban elmondta nekem, mennyire szégyelli magát a munkája miatt. Még az öngyilkosságon is gondolkodik, a gyermekei folyamatosan nagyon hevesen kritizálják őt, és azt kérdezik tőle: hogyan lehet együttműködni ezzel a rendszerrel? Ott, akkor gondoltam, hogy nagyon érdekes lenne egy olyan családról mesélni, amelyben nagy szakadék keletkezett, és ezzel is meg tudom oldani azt a kérdést, amin már olyan régóta gondolkodom...

Ez a film egy rendszerről, az életről szól, valós dolgokról, mégis fikciós alkotás. A forgatókönyv elképesztően jól van megírva.

Mint bizonyára tudja, nagy tisztelője vagyok a dokumentumfilmeknek, és az első filmem tulajdonképpen dokudráma volt. Ugyanakkor minden történetem, minden filmem a környezetemből merít ihletet, onnan származik. A személyes tapasztalataim mindig belekerülnek a filmbe, és nagyon hálás vagyok, hogy ennyire tetszett a forgatókönyv. Ha jó és erős, az azért van, mert személyesen végigjártam ennek az útnak minden lépését. A kezemmel éreztem, megérintettem. És azok a videók, amiket a filmben lát, nagyon mélyen megérintettek. Nagyon nehéz nézni ezeket. 

A metaforák és allegóriák mindig is jelen voltak a filmjeiben. De a felhasználásuk módjában fejlődés ment végbe.

Lehetséges. Azt hiszem, ennél is fontosabb, hogy amikor elkezdtem dolgozni, nagy hatással volt rám az iráni költészet és irodalom, amely rendkívül elnyomó körülmények között alakult ki, ezért tele van metaforákkal, mert ez volt a módja bizonyos dolgok kifejezésének. A korai munkáimban sok metaforával éltem, aztán rájöttem, hogy valójában félelemből használom ezeket, mert tudtam, mi történne, ha másképp mondanék dolgokat. Azután abbahagytam a használatukat, mert eljutottam egy olyan pontra, ahol tudtam, hogy a metaforák használata nem jelent menekülési lehetőséget a félelmeim elől. Így, amikor erre a filmre került a sor, úgy éreztem, hogy olyan helyen vagyok, ahol pusztán a formával való játékra és a szabad művészi kifejezés eszközeként használhatom a metaforákat.

Mit jelent önnek a politikai film műfaja? Tudna Iránról politikai filmet készíteni Iránon kívül?

Teheránban például, ha csak az időjárásról vagy az éghajlatról beszélünk, az is politikai kérdés. Az, hogy mit viselnek a nők, a nők haja, a nők hajának színe, minden. Ezzel szemben, hogyha természetesebb és demokratikusabb körülmények között dolgoznánk, akkor a politika mint fogalom, vagy az, hogy mi lehet egy politikai film, talán kicsit korlátozottabb lenne. Ami a jövőbeli munkámat illeti, bármilyen filmet készítek Iránról, annak politikai filmnek kell lennie. Elkerülhetetlenül, mert lehet, hogy immár Németországban élek, de a világ nem változott, így egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanazokban a témákban fogok filmeket készíteni. Ugyanakkor szeretném, ha a következő filmjeim még szélesebb körűek lennének, és nem feltétlenül csak Iránról szólnának.

Ki tudná bontani, hogy A szent füge magja keretében hogyan tekint vissza Irán történelmére és múltjára? Különös tekintettel a film zavarba ejtő lezá­rására.

A film története egy családról szól. Pontosabban a családon belüli megosztottságról, a szakadásról, a széthúzásról. A fő kérdés az, hogy honnan ered ez a megosztottság? A hagyomány és a modernitás közötti konfliktusból. Tényleg meg akartam nézni a hagyományos modernitás és az iráni politikára az évek során gyakorolt hatalmas befolyása közötti kontrasztot.

Ezért úgy gondoltam, hogy ennek a családnak a történetét az iráni történelem hátterére kell vetíteni. Tehát a film utolsó felvonásában két párhuzamos történet, illetve idősík zajlik. A két történet vagy idősík egymáshoz kapcsolódik, és a patriarchátuson keresztül nyer ér­telmet.

Mit gondol arról, hogy az iráni hatalom veszélyesnek tartja A szent füge magját, illetve az egész életművét?

Én csak olyan filmes akartam lenni, aki hatással van a társadalomra. Úgy értem, hogy nem akarok közömbös lenni a környezetemmel szemben, és az emberi értékek nagyon fontosak számomra. Nem csak egyszerű történetet akarok elmesélni, ami szórakoztatja az embereket, ugyanakkor tudtam, hogy olyan műfajba vágok bele, amelynek korlátozott a közönsége. De azt nem tudtam, hogy a politika ilyen hosszú árnyékot vet rám, és hogy a filmjeimet ennyire veszélyesnek látják.

Gondolja, hogy a fiatalabb generáció tudna változtatni a helyzeten Iránban?

A fiatal generáció már az elmúlt két évben komoly változásokat hozott. A legfontosabb az, hogy letépte az emberek arcáról az álarcot. Abban az értelemben, hogy egy totalitárius rendszerben mindig el kell takarni azt, hogy ki vagy, úgy kell tenni, mintha valaki más lennél. Most már az emberek nem tettetik magukat. Ugyanakkor ez nagyon világos üzenet a hatalomnak és az idősebb generációknak is arról, hogy a rezsim legitimitása mennyire alacsony az országon belül. Persze a rezsim ezt mindig is tudta, de azt hitte, hogy talán van esélye, talán talál valamilyen megoldást, míg most kristálytisztán látszik, hogy a legitimitása mélyponton van.

Hogyan tekint a nyugati globalista világra? Elvégre A szent füge magja díjakat kapott Cannes-ban és Oscar-­versenyben is ott volt, miután Németország az ön filmjét nevezte.

Soha nem gondoltam volna, hogy én fogok végigcsinálni egy Oscar-kampányt, vetítésekre járni, és fogadásokon csevegni az Amerikai Filmakadémia szavazó tagjaival, mert az én fejemben mindig is nagyon világos volt, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság soha nem fogja benyújtani a filmemet az Oscar-díjra. Szóval úgy érzem, hogy hirtelen teljesen új miliőbe csöppentem, ahol rengeteget tanulok. Nagyon érdekes például az a tény, hogy Németország indította a filmemet a legjobb nemzetközi játékfilmnek járó Oscar-díjra, és elgondolkodtatott, hogy miért nem gondoltam erre korábban. Miért gondoltam magamra csak irániként? Miért korlátoztam magam erre a földrajzra? A nevezés ténye nagyon szép emberi gesztus, ami igazán megerősít és nagyon sok inspirációt ad. Gyakran megnézem a Németország által kiállított úti okmányomat – ez még nem útlevél. Arra gondolok, hogy ha ez a darab papír képes volt eljuttatni engem mindezekre a helyekre és ebbe a nagyon új élethelyzetbe, akkor a filmem miért ne tudná ugyanezt az utat megtenni? Tudja, Iránban megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nem tudok jó filmeket készíteni, és ezt a harcot is meg kellett vívnom magamban.

Miért épp Hamburgba költözött?

2005-ben meghívtak a Hamburgi Filmfesztiválra A vassziget című filmemmel. Már elutaztam Törökországba egy másik fesztiválra, amikor jött a hír, hogy díjat kapok és vissza kell mennem. Nagy örömmel mentem. Igyekeztem a gálára, amikor az utcán odajött hozzám egy idősebb német hölgy és elmondta, mennyire tetszett neki a filmem, majd megajándékozott egy zöld almával, amit a saját kertjében nevelt. Hogy is fogalmazzam meg a lényeget?... Sehogy, elég annyi, hogy nagyon szerencsés ember vagyok.